Lehetséges, hogy ennek a Filippi 2,6-11 igeszakasznak a szavai a korai egyház egyik énekét alkották. Pál egészen lírai leírást nyújt Jézusról – egyre fokozódó dicséretet mond Isten páratlan Fiáról. Jézust ünnepli, mert ő méltó a legfőbb helyre, mivel vállalta a szolgai létet. Ő a valódi alázat megtestesítője.

Jézus nem szűnt meg Isten lenni, de önként lemondott a rangjával és hatalmával járó dicsőséges jogokról. Félretette megérdemelt előjogát Isten Fiaként, hogy teljesítse Atyja akaratát. A hívők akkor kezdik el felmérni, milyen hatalmas döntés volt Jézus részéről, hogy megüresíti magát, ha összevetik ezt a nevéhez illő mérhetetlen tisztességgel. Az, aki méltó volt a legpompázatosabb trónra, jászolba fektetve kezdte földi életét. Az Ige testté lett, és az emberek között lakozott (Jn 1,14). Az örökkévaló Király szolga lett.

Jézus úgy szolgálta az emberiséget, hogy alávetette magát Isten engesztelési tervének a Golgota véres keresztjén. Krisztus feláldozta magát, hogy megváltsa az emberiséget a bűn adósságától. Bár soha nem vétkezett, átvette a bűnösök helyét, magára vállalva a büntetést, amelyet nem ő érdemelt (2Kor 5,21). Átélte a nyilvános kivégzéssel járó szégyent és megaláztatást, ahogy levetkőztették és kigúnyolták. A keresztre feszítés végtelenül gyötrelmes halál volt, Jézus mégis úgy viselte el, hogy szemét a magasztosabb célra szegezte. Készségesen vállalta a keresztet „az előtte levő öröm helyett”, amely megillette őt a világ kezdetétől fogva az Atya mellett (Zsid 12,2).

Jézus szolgálta az Atyát azzal, hogy lehetővé tette az emberek Teremtőjükkel való megbékélését (2Kor 5,18). Isten azért adta Jézust a világnak, mert szerette az embereket, és kapcsolatra vágyott velük. Jézus áthidalta a szakadékot Isten és az emberiség között. A kereszt ugyanakkor nyilvánosan kihirdette azt is, hogy Isten megingathatatlanul ragaszkodik Igéjéhez, és végleg leszámolt a korábban elkövetett bűnökkel (Róm 3,25). Krisztus áldozata és győzelmes feltámadása imádókat nyert Istennek – azokat, akik hisznek, és új életet, örömöt lelnek benne.

Elismerve Jézus önuralomban és szenvedésben tanúsított engedelmességét, az Atya neki adta a legmagasabb pozíciót, és minden más név fölé helyezte a nevét. És közeledik az a nap, amikor a történelem összes szereplője egyszerre fog meghajolni a Fiú előtt, aki szolgált. Mindenki megalázza majd magát, hogy felmagasztalja és dicsérje Krisztust, az Urat (Fil 2,10–11).

Aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.

FILIPPI 2,6–11