Naamán vitéz hős volt, de ereje nem tudta megszabadítani őt a leprától. Csodás gyógyulása rámutat, hogy Istennek hatalma van a fizikai betegség és szenvedés fölött is. Naamán testi leprából való gyógyulása jól példázza Jézus szolgálatát, aki a sokkal súlyosabb leprából, a bűn betegségéből képes kigyógyítani az emberi szívet.

Ez a csoda személyes síkon mutatta meg, hogy Isten mindig munkálkodik. A 2Kir 6. fejezetében olvasható történet szélesebb látószögből nézve mondja el ugyanezt. Izráel ismét konfliktusba keveredett egyik ellenfelével – ezúttal Arám királyával –, de az izraelita hadseregnek volt egy titkos fegyvere. Elizeus, Isten prófétája rendszeresen figyelmeztette Izráelt és királyát arról, hogy éppen hol számíthatnak ellenséges támadásra. Valahányszor az arámiak új tervet eszeltek ki, Elizeus jelzései segítségével Izráel fölkészülhetett a védekezésre, ezáltal pedig elkerülte a vereséget. Miután Arám királya rájött, hogy mi Izráel sikerének a titka, megpróbálta elfogatni Elizeust. Seregei az éj leple alatt körülvették a várost, ahol Elizeus tartózkodott.

Másnap reggel Elizeus szolgája fölfedezte, hogy micsoda erőkkel táboroznak a város körül. A szolga ijedt figyelmeztetésére válaszul Elizeus bátorította őt: „…többen vannak velünk, mint ővelük.” (2Kir 6,16) Egy ekkora hadsereggel körülvéve Elizeus szavainak látszólag semmi értelme nem volt. Ekkor Elizeus imádkozott azért, hogy a szolga is láthassa azt, amit ő. Így amikor utóbbi újra körülnézett, meglátta a döbbenetes lelki valóságot: a hegy hemzsegett a tüzes lovaktól és harci szekerektől, készenlétben arra, hogy Izráel oldalán harcoljanak.

A jelenések könyvében János úgy írja le Jézust mint harcos Királyt, aki eljön, hogy megküzdjön népéért, és legyőzze a Sátánt, a bűnt és a halált egyszer s mindenkorra (Jel 19,11–21). Ez az eljövendő valóság adja Isten népének a reménységét: egyedül Krisztus a győztes Király, aki minden szenvedéstől és kíntól megszabadítja a világot. Ugyanakkor e harcos Király a Lélek erejével küzd népéért.

Jézus azt ígéri, hogy az övéivel együtt megy akkor, amikor küldetésüket teljesítve a föld végső határáig elviszik az evangéliumot (Mt 28,18–20). János emlékezteti az egyházat arra, hogy „nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki a világban van” (1Jn 4,4). Bár a Sátán támadja Isten népét, a hívők teljes nyugalomban lehetnek. Isten olyan úton-módon harcol értük, amit ők lehet, hogy nem is látnak vagy nem is fognak föl, fölkészítve a lelküket arra, hogy szembe tudjanak nézni bármiféle kihívással (Ef 6,10–17).