Az ember törékeny. Túlságosan is az. Ezt addig el sem tudja képzelni, amíg… Akkor viszont már benne van. Még a jeleket sem tudja értelmezni, amik jelzik a közeledtét, mert önfeledten szelfizik, de egy sziklán állva, amiről egy óvatlan mozdulattal leeshet, és onnantól másként folytatódik a története. Sok ilyen csúszós szikla van az életben, és nincs, ami mutassa, hogy mikor lépünk rá. Kapcsolati, kimerülési, rossz szokási, betegségi vagy egyszerűen a semmiből beütő tragédia juttat oda.

Hogy kerültem bele, mi ez az egész, egyáltalán kihez forduljak? Senkire nincs ráírva, hogy ilyen helyzetben tudna segíteni. Esetleg az, akiről hallottam, hogy átment ilyesmin? Sok-sok kérdőjel. Ilyenkor örülsz, ha levegőt tudsz venni. Felgyorsulnak vagy nagyon lelassulnak az események, mindegyik döntés olyan, amilyen idáig még nem volt. Túlélő üzemmódba kapcsolsz, ami hetekig, hónapokig, évekig eltarthat. Ha más az érintett, akkor nagy dolog, ha nem forgat be az örvénye. Senki nem tud teljes értékű véleményt adni, a sok részletből neked kell összeraknod, mit is csinálj, vagy mit ne csinálj. El nem tudtad képzelni, hogy ennyi könnye lehet egy embernek. Meg hogy ennyit kibírhat. 

A kezdeti sokk olyan, mint a rövidtávfutás, ám az a tempó nem mehet sokáig, be kell állni egy lassabbra, és rovod a köröket egymás után. Ha van melletted társ, akkor könnyebb, megosztható a teher. Újra és újra elképedsz, hogy veled történik mindez, olyan, mintha egy filmben lennél. De nem, ez a valóság, te szerepelsz benne. Ahogy zajlik a küzdelem, olyan dolgoknak kezdesz el örülni, amik odáig természetesek voltak. Egy szabad délutánnak, egy pici javulásnak, süt a napnak, bármilyen jó hírnek, halvány reménysugárnak. Egy idő múlva találsz szövetségeseket, akik ugyanezt a fárasztó vidéket járják/járták. Ha valaki már talált valamilyen megoldásfélét, vagy esetleg túl is jutott rajta, az óriási lelkierőt juttat beléd.

Hívőként új dimenzióba kerül az Istennel való kapcsolatod – feltéve, ha nem őt okolod. De ez butaság. Mindenhonnan jöhet rossz, csak tőle nem. Felfedezed, hogy hány bibliai szereplő élte át ugyanezt, csak más felállásban. Hogyan bíztak a baj megtörténte után is, és miként jutottak át a „halál völgyén”. Hogyan lehet a legmélyebb ponton is „semmi felől nem aggódni”, s miként valósulhat meg a „csak olyan nehézségbe visz, amit kibírsz, sőt ki is vezet abból” állítása. Mindig jön egy biztató ige, telefon vagy netes videó. Jönnek a jelzések, hogy nem vagy egyedül, és nem is vagy. „Veletek vagyok minden nap a világ végéig” – mondta az, aki a megtestesült igazság volt, s akkor úgy is van.

Valahogy átvészeled, egyszer vége lesz – általában sokáig tartó utóhatásokkal. Mert van, amikor rendbe jön az a személy, ügy, cég, kapcsolat…, de van, amikor nem. Elvesztetted, pedig nem gondoltad volna, s most ott van a veszteség. Aztán meg a gyász. Csak az egészre ne rakódjon rá az önsajnálat, mert az a legalattomosabb, legenergiaelnyelőbb, legértelmetlenebb és legfeleslegesebb. Nagyobb vagy egyenlő a kívánatos lelkiállapot.

Egy idő múlva, amikor már nem eleven a seb, nincs már aktív fájdalom, akkor felfogod, hogy valahol „gazdagabb” lettél. Elviselésben, türelemben, mások megértésében, kitartásban, szeretetben. Ha pedig hosszú távra kell berendezkedni, akkor méltósággal és reménnyel tesszük. Ha már így történt. 

Küzdeni a jóért, elviselni a rosszat. Mert Benigni óta tudjuk, hogy ha apa megígéri a tankot, akkor az meg is érkezik. Meg azt is, hogy az élet szép.