Pál arra emlékezteti a gyülekezetet, hogy a Szentírásban nincsen olyan rész, amely ne szolgálna épülésükre (2Tim 3,16). Isten nemcsak Izráel népe számára adta ezeket az utasításokat egykor, hanem gondoskodott arról is, hogy sok évszázadon át fennmaradjanak, és egyházának is tanítást adjanak. Így tehát ez a szakasz (sok más ószövetségi igehelyhez hasonlóan) fontos segítség ahhoz, hogy megértsük, Isten hogyan van jelen népe között.

Maga a teremtés is meghatározott rend szerint történt. Az Édenkert határait folyók jelölték ki (1Móz 2,10–14). Bár nincsenek megadva a méretek, az egyértelműen kitűnik, hogy Isten már akkor is kereteket adott annak, hogy miként legyen jelen az ő képét hordozó első teremtményei között. A bűn száműzte az első emberpárt az Édenből, az ember pedig elvesztette az Istennel való bensőséges együttlét lehetőségét.

Sok-sok évvel később Mózes mintát láthatott arra, hogy miként lakozhat Isten állandóan népe körében. Ez a jelenlét nem egy kertben valósult meg, hanem egy bonyolult kialakítású sátorban, amelynek a berendezése azt volt hivatott szimbolizálni, hogy mi módon kerülhet újra kapcsolatba az ember Istennel. Mózes nem pusztán általánosságban kapott utasítást arra, hogy készítsen lakhelyet Istennek, hanem Isten egészen pontos leírást adott neki az összegyülekezés helyének formájáról, méreteiről és felépítéséről. Isten megparancsolta, hogy ezt a tervrajzot minden részletre kiterjedően kövesse. Mindez arra utal, hogy létezik egy mennyei minta, amelynek ez a földi sátor megfelel, és amelyet visszatükröz (Zsid 8,5–6). A szent sátor, majd később a templom volt az a fizikai hely, amely arra szolgált, hogy Isten az ő népe között lakozzon mindaddig, amíg tökéletes formában el nem jött, és közöttük nem lakott az ő Fiában, Jézus Krisztusban testet öltve (Jn 1,1–14). Krisztus révén Isten lakhelye az emberek között mozgott, és többé már nem volt egy meghatározott, emberi kézzel készített helyhez kötve (ApCsel 17,24).

Az ő második eljövetelével jön el az a nap, amikor Isten ismét az ő népe között lakozik (Jel 21,1–4). Habakuk próféta leírja azt a napot, amikor „majd megtelik a föld az Úr dicsőségének ismeretével, ahogyan a tengert a víz betölti” (Hab 2,14). Nem lesznek többé az embert Istentől elválasztó határok, hanem az egész világmindenség az ő nagyszerűségét visszhangozza.

„Egészen úgy készítsétek el, ahogyan megmutatom neked a hajlék mintáját és az egész fölszerelés mintáját!”

2MÓZES 25,9