Ahhoz, hogy igazán felfogjuk, mit mondott Pál, amikor a Gal 2,20 versében kijelenti: „Krisztussal együtt megfeszíttettem”, először is át kell gondolnunk, mit jelképezett a kereszt Jézus korában. A társadalom legelvetemültebb gonosztevőinek tartogatták a keresztre feszítés gyötrelmes, szégyenteljes halálnemét. Miért döntene hát úgy Pál, hogy a kereszttel azonosul? Az evangélium mindent a visszájára fordít. Pál a megtéréséig nem látta tisztán, mit jelent a kereszt. Egyedül Isten képes arra, hogy a borzalmas kereszthalált valami gyönyörű széppé formálja. Jézus a kereszten az általunk megérdemelt büntetést kegyelmére cserélte – ez az ajándék pedig olyan mélységes és tökéletes, hogy semmit sem lehet hozzátenni.

Ezért nem értette Pál, hogy miért akarták az egyház elöljárói – élükön Péterrel – a megizgazultságukat jelképezni a zsidó törvényi előírások betartásával. Sziklaszilárdan megállt meggyőződésében: az üdvösség vagy egyedül hit által lehetséges, vagy sehogy (2,15)! A hívő számára a cselekedetek nem az üdvösség előfeltételét, hanem az arra adott válaszreakciót jelentik. Pál azonosulása Krisztus keresztre feszítésével azt jelképezte, hogy Jézus egyszer s mindenkorra elvette bűne foltját, és az egyház korábbi üldözőjének életet, kegyelmet és szabadságot hozott. A galatákhoz írt levelében ennek az átformálódásnak a maradéktalan voltát erősíti, hogy meggyőzze őket: semmit sem kell hozzátenniük a hitükhöz üdvösségük biztosítására.

Amikor Pál először találkozott Péterrel a megtérését követően (2,1–10), megerősítették közös egységüket az evangélium alapján, és igazolták egymás különleges elhívását. Amikor azonban újra találkoztak Antiókhiában, Pál megfeddte Pétert, mert másképp viselkedett a pogányok körében, és másképp azok társaságában, akik továbbra is a zsidó törvényt gyakorolták. Pál aggódott, hogy Péter magatartásából úgy vélhetik a pogányok: a hívőknek bizonyára kell még tenniük valamit ahhoz, hogy megmaradjanak Isten kegyelmében az üdvösség elnyerése után. Pál ádázul védelmezte a kegyelem által felkínált szabadságot (2,21).

Jézussal „a kereszt” teljes fogalma megváltozott, úgyhogy Pál egyenesen dicsekedett „Krisztus keresztjében” (6,14). Soha nem becsmérelte volna a keresztet azzal, hogy megtűzdeli a zsidó törvény elemeivel – amelyek egyébként nem ütötték meg a valódi igazság mércéjét Isten szemében. A kereszténység középpontjában a teljes változás áll: megváltozik Isten előtti helyzetünk, a jelen világról alkotott nézetünk, és még az is, ahogyan a keresztről gondolkodunk. Pál kiemelte, hogy Krisztus egyetlen áldozata tökéletesen elfedezi minden bűnünket; egyáltalán semmit sem kell hozzátennünk ehhez az áldozathoz azért, hogy valamiképpen még több jóindulatra tegyünk szert Istennél.

Amikor pedig Kéfás Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mivel okot adott arra, hogy megfeddjem. Mielőtt ugyanis odajöttek néhányan Jakabtól, együtt evett a pogányokból lett hívőkkel. Amikor pedig azok megérkeztek, visszahúzódott és elkülönült, mert félt a zsidók közül való hívőktől. Képmutató módon viselkedett vele együtt a többi zsidó is, úgyhogy képmutatásukba még Barnabás is belesodródott. De amikor láttam, hogy nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak, mindnyájuk előtt ezt mondtam Kéfásnak: „Ha te zsidó létedre pogány módra és nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek?” Mi, akik zsidónak születtünk, és nem pogányok közül való bűnösök vagyunk, tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem. Ha pedig Krisztusban keresve megigazulást, magunk is bűnösnek bizonyulunk, akkor talán Krisztus a bűn szolgája? Szó sincs róla! Mert ha ismét felépítem, amit leromboltam, saját magamat nyilvánítom törvényszegőnek. Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. Nem vetem el Isten kegyelmét: mert ha a törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg.

GALATA 2,11–21