Az országban kizsákmányolás és képmutatás uralkodott, nem pedig könyörület és irgalom. Mindeddig az emberek makacsul ellenálltak annak, hogy megvallják bűneiket Istennek, megtérjenek, és elinduljanak az engedelmesség útján. A meg nem bánt bűn nem tűnik nagy dolognak; végső soron – érvelhettek – ez magánügy, amely csak Istenre és rájuk tartozik. Ami pedig még ennél is rosszabb, az az, hogy talán magukat becsapva akkor is tagadták bűnösségüket, amikor Ézsaiás szembesítette őket a helyzettel. Azonban a meg nem bánt bűn felgyülemlik az ember bensőjében, és belülről teszi tönkre.

Ugyanígy a hívők, amikor Isten igéje megszólítja őket, és nevén nevezi a bűnt, választás elé kerülnek: vagy igazat adnak Istennek, vagy makacsul ragaszkodnak büszkeségükhöz. Amikor igazat adunk Istennek, azzal elismerjük, hogy ő jobban ismer bennünket, mint mi magunkat. Olyannyira, hogy Isten akkor is az igazságot mondja rólunk, amikor – szándékosan vagy sem, de – vakok vagyunk fölismerni a bűnünket. Ennek fényében a bűnvallás nem más, mint igazat adni Istennek, aki pontosan ismeri a bűneinket; és ne gondolja senki, hogy előle bármi elrejthető.

Az, hogy a nép nem volt hajlandó igazat adni Istennek, amikor közölte velük az igazságot, végül ítéletet vont rájuk. Isten elküldte Babilont, hogy elpusztítsa Júdát és Jeruzsálemet, ezzel maradandóan bebizonyítva, hogy kijelentései igazak. Isten népe fölötti ítélete ma is emlékeztető számunkra, hogy minden népet ugyanaz az Isten ítél meg, aki a babiloniakat küldte. Ha látjuk Isten ítéletét közeledni, a megfelelő reakció az, ha igazat adunk Istennek és Igéjének.

Amikor a hívők megvallják bűneiket, Istennek adnak igazat; neki adnak igazat akkor is, amikor megbánják a bűnt, és akkor is, amikor kizárólag Krisztus keresztjére tekintenek mint a bűneikért való egyetlen igazi engesztelőáldozatra. A hívők azt a mintázatot követik, hogy igazat adnak Istennek, megbánják a bűnt, és bocsánatát kérik újra és újra, miközben várják azt a napot, amikor a bűn végre örökre a múlté lesz.