Michael W. Smith, Graham Kendrick, Bethel, Tim Hughes és a többiek alapvetően a zenéjükről ismertek, de ők is emberek, akiknél nagyon fontos a hitelesség. A július 23-i stadionos dicsőítésnél ezek az ismert előadók két színpadon léptek fel. Az egyik az látható volt a sokezernyi nézőnek, a másikat pedig csak néhány kísérő láthatta. Mindkettő fontos, mert ezeknek fedésben kell lenniük egymással.

Jól énekelt Jonathan Hesler, a Bethel csapat vezetője, de fantasztikus volt látni azt a hihetetlen alázatot és szerénységet, mely jellemzi őt. Amikor a Lélek gyümölcsei annyira érettek és jóízűek valakinél. Itt volt a fia is, és figyelve őt következtethettél arra, hogy Jonathan és a felesége miként élték meg az elmúlt húsz évben a hitüket, mennyi szeretetet és türelmet adhattak, s hogy mennyire Krisztus központú lehet az életük. Így már nyugodtan ki lehet állni a nagy színpadra, mert ott van az énekek mögött a fedezet. A mindennapok hozzáállása, hogy én Jézust szeretném követni.

A Planetshakers vidámsága és rugalmassága, dinamikája és teológiai felkészültsége. Pár éve, amikor itt jártak, az egyik szervező vitt nekik egy csomó süteményt Budapest egyik legnevesebb cukrászdájából. Amikor odaadta nekik, éppen a koncert előtti imádságukat kezdték el – a sütemények pedig érintetlenek maradtak. Ez egy apró, de nagyon jellemző mozzanat volt, és ettől (is) azok, akik. Ott van Noel Richards, aki pár nappal korábban már idejött, hogy amiben tud, abban segíthessen, hiszen mégis csak ő az, aki 25 évvel ezelőtt összehozott egy stadionos dicsőítést a Wembleyben. Szolgálni jött, csakúgy, mint Tim Hughes, aki a világ egyik legszelídebb, legkedvesebb embere. Graham Kendrick eljött, hogy egy dalt elénekeljen, és szívesen tette, csakúgy, mint a Not an Idol Moldovából vagy Mate.O Lengyelországból. Akik más fesztiválokon sokkal több időt szoktak kapni, azok elfogadták, hogy a sok fellépő miatt összezsugorodott időbeosztásból itt csak feleannyi jut nekik.

A szervezőik nagyon odafigyeltek, hogy az együttesek minden lényeges információt időben megkapjanak, és tényleg csak a fellépésre kelljen koncentrálniuk. Az egyik legszebb jelenet az volt, amikor Michael W. Smith elénekelte zárószámát, az Agnus Dei-t. Amikor már közeledett a dal vége, akkor fogta magát, és elhagyta a színpadot. Ahogyan hátrafelé ment, látszott az arcán, hogy nagyon megérintette a sokezer lelkes éneklővel való közös dicsőítés. Azt szerette volna, ha Isten Báránya kapja a tapsot, és nem ő. Nagy név, egy óriási pályával a háta mögött, de ő is meghajtotta ezzel a gesztusával a térdeit az előtt, akinek mindenki meghajol egyszer majd.

Mi, a szervezők láttuk mind a két színpadot. Azt is ahol felléptek, és a másikat, a hétköznapokét is. Külföldi barátaink mindkettőn nagyszerűen teljesítettek, öröm volt látni őket.

Amúgy minden hívőnek megvan a maga kettős színpada. Egy akkor, amikor látnak bennünket az emberek, és a másik, amikor nem, vagy csak a hozzátartozóink, osztály- vagy munkatársaink.

Valaki úgy fogalmazta meg a jellemet, hogy: az, aki vagy, amikor egyedül vagy. Mert ha akkor engedelmesek vagyunk, akkor onnantól kezdve mindenhol azok leszünk majd.

“és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván”. (Máté 6,4)

Michael W. Smith a stadionban