Az 1. század második felében a fiatal egyháznak sok új problémával kellett szembenéznie. Néró császár parancsára a római kormányzat szervezett hadjáratot indított a keresztények üldözésére, minden addiginál kegyetlenebb kínzási és kivégzési formákkal.
A történészek véleménye szerint mind Péter, Krisztus legbátrabb tanítványa és az első keresztény pünkösd prédikátora, mind Pál, az 1. század legnagyobb misszionáriusa és gyülekezetalapítója Néró kegyetlen uralma idején halt mártírhalált.
A külső támadások felerősödésével egy időben burjánzani kezdtek a hamis tanítók megtévesztő filozófiái, és belülről is bomlasztani kezdték az egyházat. Az így támadt zűrzavarnak köszönhetően sok gyengébb hitű hívő torz nézeteket kezdett vallani Krisztus személyéről és munkájáról.
János (2Jn 1,1: „a presbiter”, aki utolsóként maradt életben Jézus tizenkét tanítványa közül) ebben a nyugtalanító légkörben írta ezt a rövid levelet, hogy emlékeztesse a korai egyházat, mennyire fontos ragaszkodni az evangélium igazságához – ahogyan az a Szentírás lapjain szerepel – és szeretetben járni.
Ahelyett, hogy a szeretetet helyzetekhez kapcsolódó vagy érzelmi fogalmakkal határozta volna meg, világosan megfogalmazta a hívők számára, mit jelent valóban szeretni: Jézus parancsainak megfelelően járni (1,6). Ezt a szeretetet pedig a leghitelesebben olyan élettel lehet felmutatni, amely összhangban áll Krisztus tanításaival.
A szeretet pedig az, hogy az ő parancsolatai szerint járunk. Ez tehát a parancsolat, mint ahogy kezdettől fogva hallottátok, hogy abban járjatok.
2JÁNOS 1,6
