Hogyan befolyásolja világnézetünk a dicsőítésünk módját?

Néha észre sem vesszük, mennyire mélyen hat ránk a saját kulturális hátterünk, amikor az Úr elé járulunk. Amíg testvéreink Afrikában szívből, teljes erőből táncolnak és énekelnek, addig mi Európában inkább csöndben, mozdulatlanul imádkozunk. Vajon az egyik jobb, mint a másik? Vagy talán arról van szó, hogy nemcsak az igeismeretünk, hanem az egész világlátásunk formálja, hogyan imádjuk az Urat?

Amikor a Biblia arra hív, hogy „tapsoljatok, harsogó hangon ujjongjatok” (Zsolt 47,2) vagy hogy „dicsérjétek nevét körtáncot járva” (Zsolt 149,3), akkor nem szabályokat akar ránk kényszeríteni, hanem meghív bennünket a szabad, örömteli dicsőítésre. Mégis sokan érezzük úgy, hogy valami visszafog. Nem az Ige hiányzik belőlünk, hanem talán az, hogy gyermekkorunktól kezdve azt tanultuk: az érzelem veszélyes, a mozdulatlanság pedig erény. És ez beleivódott a hitgyakorlatunkba is.

Pedig a teremtett testünkkel együtt kaptuk az érzelmeinket és a mozdulatainkat is. Isten nem csak a szívünket, hanem az egész valónkat hívja az imádatra. A Szentírásban látjuk, ahogy Dávid király teljes erejéből táncolt az Úr előtt (2Sám 6,14), és az angyalok is dicséretet zengenek az égben. A mennyben nincs szégyenérzet, nincs visszafogottság, hanem csak tiszta öröm és dicséret van.

Mégis érthető, ha valaki nehezen lépi át a saját határait. A változás nem megy egyik napról a másikra. Sokszor nem is az a cél, hogy mindenki ugyanúgy dicsőítsen. Az a fontos, hogy ami történik, az szívből fakadjon, és Isten Igéjéhez hű legyen. A gyülekezetben nem a kulturális szokásainkhoz kell ragaszkodnunk, hanem ahhoz, amit Isten Lelke akar cselekedni közöttünk.

A fiatalabb generációk gyakran bátrabban élik meg a hitüket. Tapsolnak, énekelnek, táncolnak, megölelik egymást. Talán nekünk, idősebbeknek újra meg kell tanulnunk valamit ebből a gyermeki szabadságból. Nem azért, hogy másokat utánozzunk, hanem mert az Úr dicsősége megérdemli a teljes valónkat: a szívünket, a lelkünket és a testünket is.

A dicsőítés célja nem az, hogy jól érezzük magunkat, és nem is az, hogy megfeleljünk valamilyen kulturális elvárásnak. Hanem hogy Istent magasztaljuk, Őt tegyük a középpontba. Ezért fontos, hogy engedjük, hogy Isten Lelke formálja az egész életünket, és vele együtt a dicsőítésünket is.