Hogyan befolyásolja világnézetünk a dicsőítésünk módját?
Sokan érzik úgy, hogy valami visszatartja őket, amikor dicsőíteni szeretnék Istent.
Sokan érzik úgy, hogy valami visszatartja őket, amikor dicsőíteni szeretnék Istent.
Néha észre sem vesszük, mennyire mélyen hat ránk a saját kulturális hátterünk, amikor az Úr elé járulunk. Amíg testvéreink Afrikában szívből, teljes erőből táncolnak és énekelnek, addig mi Európában inkább csöndben, mozdulatlanul imádkozunk. Vajon az egyik jobb, mint a másik? Vagy talán arról van szó, hogy nemcsak az igeismeretünk, hanem az egész világlátásunk formálja, hogyan imádjuk az Urat?
Amikor a Biblia arra hív, hogy „tapsoljatok, harsogó hangon ujjongjatok” (Zsolt 47,2) vagy hogy „dicsérjétek nevét körtáncot járva” (Zsolt 149,3), akkor nem szabályokat akar ránk kényszeríteni, hanem meghív bennünket a szabad, örömteli dicsőítésre. Mégis sokan érezzük úgy, hogy valami visszafog. Nem az Ige hiányzik belőlünk, hanem talán az, hogy gyermekkorunktól kezdve azt tanultuk: az érzelem veszélyes, a mozdulatlanság pedig erény. És ez beleivódott a hitgyakorlatunkba is.
Pedig a teremtett testünkkel együtt kaptuk az érzelmeinket és a mozdulatainkat is. Isten nem csak a szívünket, hanem az egész valónkat hívja az imádatra. A Szentírásban látjuk, ahogy Dávid király teljes erejéből táncolt az Úr előtt (2Sám 6,14), és az angyalok is dicséretet zengenek az égben. A mennyben nincs szégyenérzet, nincs visszafogottság, hanem csak tiszta öröm és dicséret van.

Mégis érthető, ha valaki nehezen lépi át a saját határait. A változás nem megy egyik napról a másikra. Sokszor nem is az a cél, hogy mindenki ugyanúgy dicsőítsen. Az a fontos, hogy ami történik, az szívből fakadjon, és Isten Igéjéhez hű legyen. A gyülekezetben nem a kulturális szokásainkhoz kell ragaszkodnunk, hanem ahhoz, amit Isten Lelke akar cselekedni közöttünk.
A fiatalabb generációk gyakran bátrabban élik meg a hitüket. Tapsolnak, énekelnek, táncolnak, megölelik egymást. Talán nekünk, idősebbeknek újra meg kell tanulnunk valamit ebből a gyermeki szabadságból. Nem azért, hogy másokat utánozzunk, hanem mert az Úr dicsősége megérdemli a teljes valónkat: a szívünket, a lelkünket és a testünket is.
A dicsőítés célja nem az, hogy jól érezzük magunkat, és nem is az, hogy megfeleljünk valamilyen kulturális elvárásnak. Hanem hogy Istent magasztaljuk, Őt tegyük a középpontba. Ezért fontos, hogy engedjük, hogy Isten Lelke formálja az egész életünket, és vele együtt a dicsőítésünket is.