Isten nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemeljük, és ez jó. Minden ember büntetést érdemelne Istentől a bűn miatt, amelyet ellene elkövettünk. De büntetés helyett Isten kegyelemmel közeledik az emberiséghez. Kegyelme ajándék, amelyet az ember nem érdemel meg, és elfogadni csakis üres, hittel feltartott kézzel lehet.

Isten már Jób szenvedésein keresztül is megmutatta kegyelmét. Amikor a Sátán meg akarta kísérteni és próbára akarta tenni Jóbot, Isten határt szabott neki. Ez kegyelem. Jób múltbeli jóléte és végső helyreállítása ugyancsak kegyelem volt. Gazdagsága nem a becsületességéért járó jutalom volt, hanem Isten ajándéka, aki „eltávolította Jóbról a csapást…, és kétszeresen visszaadta az Úr Jóbnak mindazt, amije volt”, továbbá „jobban megáldotta Jób életének a végét, mint a kezdetét” (Jób 42,10.12).

Jób találkozott Istennel. Ahhoz, hogy Jób átformálódjon, és annak láthassa Istent, aki valójában (42,5), át kellett mennie a hosszú és mély szenvedés időszakán, amihez imádságra és türelemre is szüksége volt. Jób alázatos válasza és bűnbánata példa minden ember számára, aki Istennel találkozik (42,1–6). A sok kérdés és gyötrődés után egyetlen mondatban meg tudta fogalmazni hitvallását: „Tudom, hogy te mindent megtehetsz…” (42,2)

Amikor Jób tisztábban látta Istent, akkor kezdte önmagát is jobban megismerni. Amikor az ember ráébred Isten valóságára, akkor talál rá önmagára is. Jób ehhez a fölismeréshez egy hosszú – sokszor elviselhetetlennek tűnő – időszak révén jutott el. De Isten kezdettől fogva tudta, hogy mit akar elérni. Tudta, hogy milyen úton kell Jóbot végigvezetnie, és meg is tette. Az, hogy Jób el is jutott odáig, hogy másképp kezdte látni Istent, merő kegyelem.

Isten leginkább abban mutatta meg kegyelmét, hogy elküldte Jézus Krisztust, hogy meghaljon a bűnösökért. A kereszt az ember számára végtelenül nagy ok arra, hogy megbánja Isten elleni lázadását, és arra vezesse őt, hogy azt az utat járja, úgy éljen, és úgy szeressen, ahogyan Jézus.