A fogságból elsőként hazatérő izraeliták már közel egy évszázaddal korábban megérkeztek. Hiába teltek az évek, és hiába tudták, hogy mit kellett volna tenni, Isten népe „nagy nyomorúságban és gyalázatban” volt (Neh 1,3). Jeruzsálem fizikai állapota az emberek lelkiállapotát tükrözte. Mint közösség megtörtek, megalázottak és ellenségeikkel szemben védtelenek voltak. Láthatóan képtelenek voltak azt a jövőt megvalósítani, amelyet Isten szánt nekik. Hiába élt Nehémiás több ezer kilométerre onnan luxuskörülmények között, a hír mélyen megrázta őt. Rögtön úgy érezte, hogy tennie kell valamit, s ez a valami először is az imádság volt. Nehémiás könyve mindenek felett azt mutatja meg, hogy micsoda történelemformáló eseményeket indíthat el egyetlen ember imádsága.

Nehémiás az Istent dicsőítő imádság iskolapéldáját adja. Azzal kezdi, hogy Isten nagyságát és szövetségéhez való hűségét hirdeti. Nehémiás megértette, hogy Jeruzsálem nem azért van ilyen állapotban, mert Isten ezt szeretné. Azt is tudta, hogy ez az állapot a bűn következménye. Nehémiás nyíltan megvallotta Izráel közösségének a bűnét és saját személyes bűnét is. Bár ő maga soha nem járt Jeruzsálemben korábban, azonosította magát „Izráel gyermekeivel”, és ezért magára vette bűnüket. Bár a nép megszegte az Istennel kötött szövetséget, Isten mégsem hagyta őket reménység nélkül. Nehémiás nem süppedt bele a kétségbeesés mocsarába, hanem megvallotta az Isten azon ígéretébe vetett hitét, amely kimondta, hogy aki megtér hozzá, azt helyreállítja. Nehémiás imádsága ezt a bűnbánatot és Istenhez való megtérést fejezte ki. Ez olyan fordulópont volt, amely alapjaiban megváltoztatta Nehémiás és Izráel életének a további irányát.

A „bűnvallás”, a „hitvallás” és a „megvallás” gondolata központi helyet foglal el az evangéliumban is. A Róm 10,9–10 versében Pál apostol azt írja, hogy „ha száddal Úrnak vallod Jézust, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, üdvözülsz. Mert szívvel hisszük, hogy megigazulunk, és szájjal teszünk vallást az üdvösségről.” A legnagyobb változás, amelyet egy emberi lény átélhet, az üdvösség élménye. Ezt a változást az jelzi, hogy az ember Jézust vallja Úrnak (annak a személynek, akinek az élet minden területét minden tekintetben alárendeli), és hisz az ő feltámadásában (amely Isten szeretetét és még a halálon is felülkerekedő erejét demonstrálja). Az ilyen hitvallás drámai változást hoz az ember életébe. Mi több, mivel a hívő emberben Jézus él, és ő azok révén valósítja meg akaratát, akik engedelmeskednek neki, a személyes életen túlmutatóan a világ is átformálódik.