A szolgálatban sokszor beszélünk felkészültségről, hitelességről, vezetésről, kiválóságról, de valahogy ritkábban kerül elő a hála, mint alapvető szívbeli hozzáállás. Pedig a Szentírás szerint a hála nem csupán ajánlott hozzáállás, hanem Isten akarata minden hívő életében. Pál apostol a thesszalonikaiakhoz írt levelében így fogalmaz: „mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thessz 5,18). Nem azt mondja, hogy adjatok hálát a jó dolgokért, hanem azt, hogy adjatok hálát mindenben. Vagyis bármilyen körülmények közepette, a nehézségek között is legyen ott a szívünkben a hála Isten felé.

Amikor szolgálunk – akár dicsőítésvezetőként, akár más területen – könnyű észrevenni azt, ami nem működött jól. A technika megint rakoncátlankodott. Valaki nem jött el a próbára. A hangunk nem volt a legjobb formában. Az emberek talán közömbösen voltak a dicséret alatt, és mi úgy éreztük, nem történt semmi. Ilyenkor a hála az, ami megőrzi a szívünket a keserűségtől. Amikor megállunk, és tudatosan köszönjük meg az Úrnak mindazt, ami van – hogy lehetőségünk van szolgálni, hogy van közösségünk, hogy van mit énekelnünk –, akkor rájövünk, hogy Isten jelenléte soha nem a mi teljesítményünktől függ.

A hála nem engedi, hogy az emberek reakciói határozzák meg a szolgálatunk értékét. Ha csak akkor érezzük magunkat „sikeresnek”, ha mások láthatóan az Úr jelenlétébe kerültek, akkor hamar ki fogunk égni. De ha megtanuljuk értékelni, hogy minden alkalom Istennek szól, minden ének őelőtte hangzik el, akkor nem a láthatókhoz kötjük a hitünket. Dávid király példát mutatott ebben: panaszos zsoltárai végén szinte mindig megjelenik a hála. „Áldjad, lelkem, az URat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” – írja (Zsolt 103,2). Ő tudta, hogy a nehézségek között sem szabad elfelejteni Isten jóságát.

A hála hosszú távon is megőriz bennünket. A szolgálat nem mindig hegycsúcs-élmény. Lesznek fáradt időszakok, amikor csak rutinból megy minden. De a hála segít visszatekinteni és észrevenni, hogy Isten mennyi mindent tett már, és hogy most is munkálkodik, akkor is, ha nem látjuk azonnal az eredményeket.

A hála nem csupán érzés, hanem döntés is. Döntés arra, hogy nem a hiányra nézünk, hanem arra, aki betölti a szükségeinket. Amikor így élünk, a szolgálat nem válik terhessé, mert a szívünk Istenben találja meg a középpontját, nem a körülményekben vagy az emberek elismerésében.

A hálás szívű ember megtanul a nehéz napokon is énekelni, mert tudja, hogy a dicséret végső soron mindig Istennek szól, és az Ő hűsége soha nem változik.