Nehéz összebékíteni az ismerős pásztori zsoltár szavait – „Az Úr az én pásztorom…” (23,1) – ezzel a siralommal; gonosztette megbüdösödő és elmérgesedett sebeket okozott (38,6), lelke pedig „[e]rőtlen és nagyon összetört” lett (38,9).

Vannak, akik a szóhasználat miatt arra gondolnak, hogy egy halálos betegség ihlette ezt a zsoltárt. A 38,19 vers azonban egyértelműen felfedi, hogy ez a szakasz arról a pusztításról szól, amelyet a bűn okoz az ember testében, elméjében és lelkében. Dávid ráébredt bűnére, és nem tett mást, csak elismerte tehetetlen állapotát, és felkiáltott: „Siess segítségemre, ó, Uram, szabadítóm!” (38,23)

Az Újszövetség szerint ez a bűnbánó hozzáállás létfontosságú ahhoz, hogy az ember részesüljön abban, ami az egyedüli gyógyírt jelenti az emberiség bűnös állapotára: a Jézus Krisztusban elnyerhető üdvösségben.

Az üdvösség minden részlete, a bűnbánat, a hit és a vágy is Istenből ered (Jn 6,44), de hitünket nem fejezhetjük ki addig, amíg nem ismerjük be személyes szükségünket, és nem ismerjük el, hogy egyedül Krisztus képes megszabadítani az emberiséget a bűn markából (ApCsel 16,31; Róm 10,9–10).

Akkor biztosak lehetünk abban, hogy megmenekültünk Isten haragjától, és beléptünk kegyelmébe (8,1–2). Bár a bűn következményei megmaradhatnak, az Úr még ezeket is fölhasználja gyermekei javára és az ő dicsőségére (8,28; Zsid 12,4–10).

Uram, ne fenyíts meg haragodban, felindulásodban ne ostorozz engem!

ZSOLTÁROK 38,2