Csakhogy fizikailag képtelen volt magában tartani Isten közelgő ítéletének a hírét; úgy érezte, mintha bensőjében lángolnának a szavak (20,9). Nem tudott hallgatni arról, hogy Júdának bűnbánatot kell tartania, és vissza kell térnie az Úrhoz, az embereknek pedig össze kell kapcsolniuk az őket fenyegető tragédiát az engedetlenségükért és árulásukért járó isteni büntetéssel.

Akármilyen rossz bánásmódban volt is része ennek köszönhetően, Jeremiásnak nem volt más választása, mint kimondani a szavakat, amelyeket Isten a szívére helyezett.

Amikor Keresztelő János látta Jézust közeledni, Jeremiáshoz hasonlóan ő sem tudott néma maradni. Örömmel bukott ki belőle: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29) Pál apostol életét is olyan gyökeresen megváltoztatta Krisztus, hogy képtelen volt magában tartani az evangéliumot (ApCsel 26,19–20).

A történelem során Krisztus hű követői mindig átélték ugyanezt a kényszerítő vágyat, hogy elmondják másoknak: Isten valóságos, és Jézus által kapcsolatba lehet kerülni vele. Ahhoz, hogy közöljük valakivel, hogy szüksége van a Megváltóra, rá kell mutatnunk a bűn valóságosságára is.

Ez az üzenet eredményezhet rossz bánásmódot, hogyha gőgös emberek nem fogadják el bűnös voltuk tényét. Pedig a bűnről szóló rossz hír és a Jézus által elnyerhető kegyelem jó híre túl fontos ahhoz, hogy a keresztények megtartsák maguknak.

Ezért azt gondoltam: Nem emlékezem róla, és nem szólok többé az ő nevében. De mintha égő tűz volna szívemben, a csontjaimba rekesztve; erőlködöm, hogy elviseljem, de nem tehetem.

JEREMIÁS 20,9