Pál szemében a hamis tanítók komoly veszélyt jelentettek a gyülekezet számára, ezért gyakran intette velük kapcsolatban a gondjaira bízottakat. Más gyülekezeteknek is írt a hamis tanítókról (2Thessz 2,3–12), évekkel korábban pedig az efezusi gyülekezet véneit is figyelmeztette, ahol Timóteus is szolgált (ApCsel 20,29–30). Timóteushoz írt utolsó levelében kimondottan sokat foglalkozott ezzel a témával.

Pál nem volt egyedül ezzel az aggodalmával. Péter szintén írt a hamis tanítókról (2Pt 2,1–3), mint ahogyan János (1Jn 2,18–19; 4,3; 2Jn 1,7–11) és Júdás is (Júd 1,18). A zsidókhoz írt levél szerzője többször is óva int, nehogy elforduljunk a hittől (Zsid 3,12; 5,11–6,8; 10,26–31).

Az újszövetségi levelekben gyakran találkozunk arról szóló figyelmeztetésekkel, hogy az utolsó időkben – Jézus földi életének az idejétől kezdve a visszatéréséig (Ef 5,6; Kol 2,4; 2Thessz 2,3.10) – hitetők jönnek, akik veszélyt jelentenek a gyülekezetre nézve.

Miért volt közös ez az aggodalom ezekben a szerzőkben? Maga Jézus helyezte a szívükre. Ő mondta tanítványainak, hogy óvakodjanak a báránybőrbe öltözött hamis tanítóktól, akik „belül ragadozó farkasok” (Mt 7,15). Eljönnek, és megpróbálják becsapni az embereket üzenetükkel (24,4–12).

Egyértelmű, hogy Jézus apostolai megfogadták a szavát, és igyekeztek figyelmeztetni a korai egyházat – mint ahogyan bennünket is ma – arra, hogy milyen veszélyt rejt a hitünkre nézve, ha elfogadjuk a hamis tanítók elgondolásait.

A Lélek pedig világosan mondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől.

1TIMÓTEUS 4,1a