Az Ószövetség mindenütt emlékezteti Izráel népét arra a kötelességére, hogy gondoskodjon azokról a szegényekről, idegenekről és jövevényekről, akik közöttük élnek. Először saját népük tagjai körében kellett elkezdeniük ezt a fajta gondoskodást, és ügyelniük kellett arra, hogy senki ne szegényedjen el közülük (5Móz 15,7–8). De ezen kötelezettségük kiterjedt az izraeliták körén túlra is, és hasonlóan kellett bánniuk mindenkivel, akivel kapcsolatba kerültek (3Móz 19,34).

Ez az elv az Újszövetségben is tovább él. A Lk 10. fejezetében egy törvénytudó megkérdezte Jézustól, mit kell tennie, hogy elnyerje az örök életet. Az illető igazolni akarta magát, és be akarta bizonyítani, hogy ő valóban szereti Istent és a felebarátait. De föltette azt a kérdést, hogy ki is az ő felebarátja. Jézus egy olyan példázattal válaszolt, amelyben egy embert kiraboltak, megvertek és félholtan magára hagytak. Két olyan ember haladt arra, akinek tisztában kellett volna lennie a kötelességével, hogy ezen az emberen segítsen, ehelyett azonban mindketten inkább áttértek az út túloldalára, és kikerülték. Viszont a harmadik arra járó, egy gyűlölt samáriai megmutatta, hogy mit is jelent a felebaráti szeretet, ugyanis megállt, ellátta a megvert embert, és gondoskodott róla. Ennek az utolsó, különleges szereplőnek a példáját kell követniük azoknak, akik Jézushoz tartoznak. Ilyen könyörületességre és szeretetre csak akkor válnak képessé Isten népének a tagjai, ha fölismerik: valójában éppen ők az az út szélén sorsára hagyott ember. De Isten – úgy, mint az a samáriai – a segítségükre sietett, és megmentette őket, amikor ők semmit nem voltak képesek tenni önmagukért. Pál emlékezteti a korinthusi gyülekezetet, hogy szeretetüknek és nagyvonalúságuknak ebből a mély igazságból kell fakadnia: „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8,9), és ez kell, hogy az erejüket adja.

Az egyházat az Újszövetség szerint kezdettől az evangélium ilyetén felfogása jellemzi, ezért van meg benne az egymás iránti gondoskodás. Amikor Lukács leírja, hogy milyen is az első gyülekezet, felhívja valamire a figyelmet: „Vagyonukat és birtokaikat eladogatták, és szétosztogatták mindenkinek, amint kinek-kinek szüksége volt.” (ApCsel 2,45) Ezzel bizonyították, hogy ismerik Istent, és őt követik. Amint János írja: „Akinek megvan a megélhetése a világban, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, hogyan maradhat meg abban Isten szeretete? Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal.” (1Jn 3,17–18)

„Aki könyörül a nincstelenen, az ÚRnak ad kölcsön, mert ő megtéríti jótéteményét.”

PÉLDABESZÉDEK 19,17