A 137. zsoltár arról szól, hogy milyen nehéz Istent dicsőíteni nehézségek közepette. Bár a szerző nemrég hazatérhetett a babiloni fogságból, arról a fájdalomról és szomorúságról ír, amelyet ő és Izráel népének más tagjai a fogság idején elszenvedtek. Hiába kérték őket rabtartóik így: „Énekeljetek nekünk a Sion énekeiből!”, Izráel népe képtelen volt idegen földön énekelni. Az Úr megvonta tőlük minden áldását, és nem találtak semmit, ami miatt ebben a nagy bánatban Istent dicsőíthették volna.

Jézus megmondta tanítványainak, hogy eljön majd az idő, amikor üldöztetést és súlyos nehézségeket kell átélniük (Mt 5,10–11; Lk 21,12; Jn 15,20). Az apostolok cselekedeteiben találhatunk is beszámolókat arról, hogy milyen erőszakossággal kellett szembenézniük az első gyülekezeteknek. Valószínűleg a Babilonban raboskodókhoz hasonlóan ezek az első keresztények sem éreztek kedvet a dicsőítő énekléshez.

Viszont Pál története megmutatja, hogy Isten népe számára mégiscsak lehetséges az éneklés akár idegen földön is. Az ApCsel 8,1–3 versében még egyike volt azoknak, akik elszántan üldözték az egyházat, de a 9. fejezetben már azt olvashatjuk, hogy találkozott Jézussal, és ez teljesen megváltoztatta az életét. Pál minden idők egyik legnagyobb misszionáriusává vált, és elképesztő dolgokat tett azért, hogy Jézus nevét hirdesse. Egyházi vezetőként Pálnak gyakran bebörtönzést és más durva üldöztetéseket kellett elszenvednie, mégis minden körülmények között Istent dicsőítette. Az ApCsel 16,25 versében azt olvassuk, hogy Pál és Szilász a börtönben Istent dicsőítve énekel. Noha éppen azért kerültek börtönbe, mert Jézus ügyét szolgálták, mégsem szótlanul duzzogva ültek a cellájukban, hanem Isten dicséretét énekelték.

Bár Izráel népének a fogságban nem volt kedve az énekléshez, Isten mégis azt kéri övéitől, hogy minden körülmények között őt dicsőítsék. A filippiekhez írt levél 4. fejezetében Pál arra szólítja föl a hívőket, hogy „örülje[n]ek az Úrban mindenkor” (4,4). Azt is elmondja, hogy „én megtanultam, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok” (4,11). Pál nem az éppen aktuális körülményekre alapozta istenimádatát, hanem demonstrálta, hogy a körülmények mit sem változtatnak azon, hogy Istent mindig dicsőítenünk kell.

1Amikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Sionra gondoltunk. 2A fűzfákra akasztottuk ott hárfáinkat. 3Mert akik elhurcoltak minket, énekszót követeltek tőlünk, és akik sanyargattak, öröméneket: Énekeljetek nekünk a Sion-énekekből! 4Hogyan énekelhetnénk éneket az ÚRról idegen földön?

ZSOLTÁROK 137,1–4