Az 1Móz 1. fejezetében olvasunk arról, hogyan hozta létre Isten szavával a világot, majd hogyan beszélt személyesen Ádámmal (1,27–30). A 2Móz 3. fejezetében Isten megszólította Mózest az égő csipkebokorból, elhívta őt, hogy a követe legyen, és szabadítsa ki Izráelt az egyiptomi rabszolgaságból. A Tórában (a Biblia első öt könyvében) Isten újra meg újra utasításokkal látta el kiválasztott népét, hogy megismerhessék igazsága dicsőségét és szeretete csodáit.

Isten a zsoltárosok szavain keresztül megtanította rá népét, hogyan imádják őt, a próféták üzenetein keresztül pedig emlékeztette őket eljövendő reménységükre. A legnagyobb kijelentést azonban akkor adta, amikor eljött a földre Jézus, Isten Fia és „Igéje”. A zsidókhoz írt levél szerzője nagyon jól elmagyarázza ezt (Zsid 1,1–3).

Jézus, az Ige kezdettől Istennél volt, és Isten volt (Jn 1,1). Ebben a versben János nagyon fontos megállapítást tesz a Szentháromsággal kapcsolatban: Jézus nemcsak olyan, mint Isten; Jézus Isten. Ugyanakkor Istennél is van, ami azt jelenti, hogy különválasztható Istentől. Ezt a rejtélyt a Szentháromságról szóló keresztény tan magyarázza el. Ez a bibliai tanítás kifejti, hogy Isten három személyben létezik, ugyanakkor e három személy lényegét, hatalmát és örökkévaló voltát tekintve egy. A Szentírásban világos ez a tanítás, és enélkül széthullik az evangélium üzenete. Amikor például Jézus elmondja tanítványainak a nagy missziói parancsot, arra utasítja őket, hogy „az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek”, vagyis a Szentháromság három tagjának a nevében kereszteljék meg az embereket (Mt 28,19). Az egyház történelme során újra meg újra megerősítette ezt a tant.

Jézus az Atya örökkévaló Igéje. Így érthetjük meg, milyen hatalmas szerepe volt a teremtésben, hiszen „[m]inden általa lett” (Jn 1,3). Az evangélium nagy rejtélye mégis az, hogy Jézus eljött, és köztünk élt; otthagyta rangját a világmindenség teremtőjeként és uralkodójaként, hogy emberré váljon, és átélje az élet összes nyomorúságát. Lejött a földre, hogy teljes mértékben azonosuljon velünk, s ezáltal mi is azonosulhassunk vele, és elfogadhassuk őt Megváltónknak és Urunknak. Azokat pedig, akik befogadják őt, azzal a bámulatos ígérettel ajándékozza meg, hogy Isten gyermekei lesznek (1,12), nem csupán szolgaként vagy vendégként szabad belépniük Isten jelenlétébe. Isten örökre szívesen látja őket hajlékában saját fiaiként és lányaiként, akik öröklik valamennyi megígért áldását (Gal 4,4–7).