Az ember hajlamos azt gondolni, hogy az Istennel való kapcsolat akkor működik igazán, amikor mély érzelmeket él át. Amikor a dicsőítő énekek megérintenek, az ima megnyugvást hoz, és úgy érezzük, Isten egészen közel van. De mi történik akkor, amikor mindez eltűnik? Amikor az istentiszteleten ülve csak ürességet érzünk és a dalok nem szólnak a szívünkhöz?

Sokan ilyenkor azt hiszik, valamit rosszul csinálnak, vagy hogy hitük meggyengült. A lelki szárazság időszaka minden hívő életében előfordul. A Biblia alakjai között is számos példát találunk erre. Dávid zsoltáraiban újra és újra megjelenik a belső vívódás, Illés próféta a reménytelenséggel küzdött. A hívő élet nem mentes a kételyektől és a nehéz időszakoktól.

A mai világ túlságosan nagy hangsúlyt helyez az érzelmekre. Ezért sokszor azt hisszük, hogy csak akkor vagyunk közel Istenhez, ha ezt intenzíven át is érezzük. A hit azonban nem az érzelmekre épül. Az istendicséret alapja nem az, hogy éppen milyen lelkiállapotban vagyunk, sokkal inkább az, hogy ki Isten.

Az ilyen időszakokban talán a legfontosabb, hogy ne próbáljuk elrejteni valódi érzéseinket Isten elől. A kétséget, a csalódottságot nem kell szebbé tenni, mint amilyen valójában. A zsoltárok éppen azért olyan időtállóak, mert őszintén beszélnek a fájdalomról.

A rendszeres dicsőítésnek akkor is van értelme, amikor éppen nem vált ki különösebb érzelmet. Ahogyan a mindennapi szokások formálják a személyiségünket, úgy a kitartó imádság és az istendicséret is alakítja a hitünket. Nem mindig az adott pillanatban látszik az eredménye, de hosszabb távon megerősítheti az Istennel való kapcsolatunkat.

A dicsőítés nem mindig a hegycsúcsokon születik. Néha a legőszintébb imák és a legértékesebb énekek a legmélyebb völgyekben hangzanak el. És bár ilyenkor talán nem érezzük Isten közelségét, ő akkor is ott van velünk.