Az emberek szomjuk oltására vizet követeltek Mózestől. Isten utasításokat adott Mózesnek, hogy miként gondoskodjon szükségleteikről. Azt mondta neki, hogy fogja a botját, és üssön vele egy sziklára. Ebből a valószínűtlen forrásból látta el a népet. Azzal, hogy a sziklából fakasztott vizet, az Úr arra emlékeztette a hűtlen népet, hogy gondoskodik róluk.

Isten sziklája innentől kezdve az egész üdvtörténet során végig táplálja az ő népét. Évszázadokkal azután, hogy Isten a pusztában csodás módon vizet fakasztott a sziklából, Jézusnak egy másik elégedetlenkedő csoporttal kellett szembenéznie. Ezúttal a farizeusok és a szadduceusok követeltek tőle valamilyen jelet, amellyel tekintélyét igazolja. Jézus – ismerve szándékaikat – nem volt hajlandó megfelelni ennek az elvárásnak. Ehelyett elvitte tanítványait egy félreeső helyre Cézárea Filippi hegyes vidékén, ahol emlékezetes tárgyú tanítást adott nekik.

Megkérte követőit, hogy mondják el, milyen vélekedések forognak közszájon az ő kilétét illetően. Péter, a Jézushoz tartozók legbelsőbb körének szókimondó egyénisége mint vezetőjük kijelentette, hogy Jézus „a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Nem puszta hízelgés volt részéről, hogy e címmel illette őt, hanem azt fejezte ki, hogy Péter megértette: Jézus a régen várt Király Dávid házából. Jézus azt felelte Péternek – akinek a neve azt jelenti, hogy „szikla” –, hogy ez a hitvallás lesz Jézus egyházának az alapja. Erre az igazságra építi egyházát, és semmi, még a pokol kapui sem lesznek képesek lerombolni (16,17–18).

Ez a szikla szolgáltat vizet Isten népének mindörökké. Maga Jézus gondoskodik bőségesen élő vízről népe, az egyház számára. Azok, akik felismerik magukban a szomjúságot, és Jézushoz jönnek, megelégíttetnek. Sőt a Szentlélek élő víz folyamaival tölti be őket örökre, hogy soha ne szomjazzanak (Jn 7,38–39).

Ezután útnak indult Izráel fiainak egész közössége a Szín-pusztából, és ment táborhelyről táborhelyre az ÚR parancsa szerint. Tábort ütöttek Refídímben, de nem volt ivóvize a népnek. A nép ismét perlekedni kezdett Mózessel, és azt mondta: Adj nekünk vizet, hogy ihassunk! Mózes pedig így felelt nekik: Miért perlekedtek velem? Miért kísértitek az URat? De a nép vízre szomjazott, ezért tovább zúgolódott ott a nép Mózes ellen, és ezt mondta: Hát azért hoztál ki bennünket Egyiptomból, hogy szomjan pusztíts minket gyermekeinkkel és jószágainkkal együtt?!

Ekkor Mózes segítségért kiáltott az ÚRhoz. Ezt mondta: Mit csináljak ezzel a néppel? Kis híja, hogy meg nem köveznek! Az ÚR pedig így szólt Mózeshez: Menj végig a nép előtt, és végy magadhoz néhányat Izráel vénei közül! Vedd kezedbe botodat, amellyel a Nílusra ütöttél, és menj! Én majd ott állok előtted a sziklán, a Hóreben. Üss a sziklára! Víz fakad belőle, és ihat a nép. Mózes így cselekedett Izráel vénei előtt. Azután elnevezte azt a helyet Masszának és Meríbának, Izráel fiainak a perlekedése miatt, és mert így kísértették az URat: Közöttünk van-e az ÚR vagy sem?

2MÓZES 17,1–7