Ha valaha másképp gondolnánk, elég felkeresnünk az auschwitzi gázkamrákat, ahol a kísértetjárta falak kibeszélhetetlen gyilkos tettekről tanúskodnak; vagy az Edmund Pettus hidat az alabamai Selmában, ahol kegyetlenül összeverték a feketéket pusztán bőrszínük miatt; vagy a kongói dzsungelt, ahol gyerekkatonákat arra kényszerítettek, hogy megöljék vagy megcsonkítsák családtagjaikat; esetleg Delhi bordélyházait, ahol ártatlan fiatal lányokat adnak-vesznek perverz vágyak kielégítésére. Elég egy röpke látogatás bármelyik helyen ezek közül, hogy visszarántson bennünket a komor valóságba.

Égbekiáltó gazságokra vagyunk képesek. Ezek a bűnök, akár ténylegesen elkövetjük őket, akár csak eljátszunk velük gondolatban, egyformák Isten szemében.

Így volt ez kezdetben is, Ádámnál és Évánál az Édenkertben.

Lázadók kezdettől fogva

Azóta sem erőtlenedett el az emberiség Isten elleni lázadásra való képessége. Születésünktől fogva hajlunk arra, hogy a magunk feje után menjünk. Az első emberpár úgy érkezett a földre, hogy szabadságában állt eldönteni: Istent követi a bővelkedő élet felé, vagy a saját akarata szerint teszi a dolgokat, és szembekerül a halállal. Ádám és Éva a halált választották, és valamennyiünknek viselnünk kell bukásuk következményeit (Róm 5,12).

Milyen könnyen elítéljük az első emberpárt felelőtlen viselkedésükért! Maga Isten járt velük hűvös alkonyatkor, és világuk minden szempontból tökéletes volt. Meztelenek voltak, mégsem szégyellték; nem sújtotta őket betegség, fáradtság, megsebzettség, fájdalom vagy halál. Volt körülöttük mindenféle fa; Isten ajándékozta meg őket velük, hogy élvezzék gyümölcsüket. Ádámot és Évát arra rendelte Isten, hogy gondozzák a föld növényeit és teremtményeit. Egész lényük Isten képére készült. Isten a kert fái között helyezte el az élet fáját, valamint a jó és rossz tudásának fáját. Utasította Ádámot, hogy az utóbbi gyümölcsétől tartózkodjon, nehogy meghaljon. Egyetlen fa a sok-sok többivel szemben, amelyet mind élvezhettek – mindez a paradicsomban. Könnyű választás, nem igaz?

Felbukkant azonban Isten történetében egy másik hang: a kígyó hangja, aki magát a Sátánt személyesítette meg, és elmosta a határt a jó és a rossz között. A Sátánnak, akárcsak az emberiségnek, valamikor volt egy választási lehetősége. Imádhatta Istent az angyalok társaságában, vagy fellázadhatott. A Sátán esztelenül saját dicsőségét választotta, és hullócsillagként vetették ki a mennyből. Fellázadt állapotában Isten korlátozott szabadságot hagyott neki a földön. Ezzel a szabadsággal élve meggyőzte Ádámot és Évát arról, hogy Isten meg akarja fosztani őket egy nagyobb élvezettől azzal, hogy távol tartja őket attól az egy fától.

A kígyó megkérdőjelezte Isten megbízhatóságát, aláásva Isten jellemét és teremtményei iránti jóindulatát. Ádám és Éva bekapta a horgot, hátat fordított Istennek, kinyújtva kezét az istenszerű rang magasa felé, ugyanakkor lezuhanva a hiábavalóság, lázadás és halál mélységébe.

A paradicsom abban a pillanatban millió apró darabra hullott. A vétek véget vetett az ártatlanságnak. A pár elrejtőzött Isten jelenléte elől. Lesújtott az ítélet. Színre lépett a halál. Véget ért Ádám és Éva tökéletesen harmonikus tartózkodása az Édenkertben.

A magam útját járom

Ami a kertben történt, azt nevezzük bűnnek. De leginkább a lázadás szóval jellemezhetnénk. Az emberiség azt mondta ki azon a napon, amit azóta is mondunk mindennap: „Megyek a magam feje után, járom a saját utamat.”

Nehezünkre esik elképzelni, hogy valaki arcon köpi a barátját, bemegy sáros cipővel a szomszédja otthonába egy esős napon, bevág egy temetési menet elé az úton, vagy kigúnyol egy fogyatékossággal élő személyt. A közönséges emberi tisztesség arra késztet, hogy ezeknek a gondolatától is visszariadjunk. Ugyanakkor hanyagul semmibe vesszük a Mindenhatót, legyintünk a tanácsára, kinevetjük bölcsességét, a saját élvezeteinket keressük, és kerek perec nemet mondunk, amikor arra hív, hogy járjunk az ő útján, az ő tervében.

Ha túl erősnek találjuk a lázadás szót, gondoljunk bele, hogy Istennek köszönhetjük a létünket; az ő tulajdona vagyunk! Mégis megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni, sőt lekicsinyelni azt, aki a porból megformált bennünket. Isten arcába köpünk; rácsapjuk az ajtót szeretetére. Sokszor bele sem gondolunk, és a megbánás leghalványabb szikrája nélkül rosszabbul bánunk Istennel, mint a legtöbb barátunkkal vagy szomszédunkkal. Újra meg újra odavetjük az égnek: „Kösz, nem, jól elboldogulok nélküled is!”

Isten kegyelmesen meghívott történetébe, az élet leheletét lehelte belénk, és felszólított arra, hogy ismerjük meg őt, és járjunk vele. Ha ennél kevesebbet teszünk, és a kevesebbet választjuk, az azt jelenti, hogy saját akaratunkat dörgöljük a Mindenható orra alá. És ahányszor így teszünk, feje tetejére állítjuk azt a legjobbat, amit ő elképzelt nekünk.

Isten szemében minden ember ugyanolyan állapotban van. Erre utal a Szentírás, amikor az újszövetségi szerző, Pál így ír: „…mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek Isten dicsősége nélkül…” (Róm 3,23) Ézsaiás próféta még erőteljesebb szavakkal ábrázolja ugyanezt: „Mindnyájan, mint juhok, eltévelyedtünk, mindenki a maga útjára tért…” (Ézs 53,6) A zsoltáros pedig így fogalmaz: „Mindnyájan elhajlottak, egyaránt megromlottak, nincs, aki jót cselekedjék, nincs egy sem.” (Zsolt 14,3)

Ádámhoz és Évához hasonlóan mi is arra törekszünk, hogy felemeljük magunkat Isten szintjére, felszabadítsuk magunkat tekintélye alól, és saját magunk számára határozzuk meg, mi a rossz, és mi a jó.

Ha megpróbáljuk a viselkedésünket valaki máséhoz hasonlítani, mert azt reméljük, hogy így előnyösebb színben tüntethetjük fel magunkat, semmit sem érünk vele. A lázadás soha nem a bűnünk nagyságáról szólt, hanem arról, hogy készek vagyunk belenézni egy jó, szerető Isten szemébe, aztán hátat fordítani neki, és elfutni az ellenkező irányba.

Az igazság felcserélése hazugságokkal

Ha magunkra maradunk, mi is azt tesszük, amit Ádám és Éva tett a kertben. Felcseréljük „az örökkévaló Isten dicsőségét… mulandó emberek… képmásával” (Róm 1,23). Isten életet ígért, és meg akarta óvni az embereket a pusztulástól és a haláltól. A kígyó kiforgatta Isten szavait, és a világ ma is ezt teszi körülöttünk. Sokszor elvetjük azt, ami Isten szemével nézve a legjobb lenne a számunkra, és inkább azt választjuk, ami a legkönnyebb. Eldobjuk a jót a kellemesért. Kultúránk nevetség tárgyává teszi azt, ami ártatlan és tiszta, közben pedig ünnepli azt, ami perverz és erkölcstelen. A becsületességet, tisztességet és szemérmességet egyre inkább a peremre szorítják, sőt megbélyegzik.

Ha az igazságot hazugságra cseréljük, annak nem marad el a következménye. Miután Isten kiűzte az embereket az Édenkertből, nem hagyták abba az imádást (hiszen erre lettünk teremtve), csupán felcserélték a szent Isten igaz imádatát valami mással. A Szentírás azt mondja:

„…Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, és a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a Teremtő helyett…”

Róm 1,25

Hogyha imádatunkat, melynek Istenre kellene irányulnia, egy személy, tárgy vagy élvezet felé fordítjuk, szembefordulunk Istennel, és megszegjük a legelsőt a Tízparancsolatból (2Móz 20,3).

A bűn szétzúzza Isten ránk vonatkozó tökéletes tervét, és nem hagy nekünk mást, csupán erőtlen bálványokat, amelyek magukba szívják ragaszkodásunkat, de semmiféle jótékony lelki hatásban nem részesítenek.

Ez azonban még nem minden. Ennél is rosszabb a helyzet.

Ahogyan az Édennél láttuk, a szent, igaz és igazságos Isten nem hunyhat szemet lázadásunk fölött. Nem teheti meg, hogy kacsint egyet, és varázslatos módon eltünteti az egészet. Mi megpróbálhatjuk megmagyarázni a bűnünket, Isten azonban nem tagadhatja meg saját természetét.

Bűnünk vakvágányra futtatta istenimádatunkat, elválasztott bennünket Istentől, behozta életünkbe a nehézséget, fáradozást; ellenségeskedést szerzett köztünk és mások között, betöltötte szívünket önző indítékokkal, fájdalmassá tette a gyermekszülést, és útjára indította a gyűlölködés, háború és igazságtalanság világméretű járványát, amely ma is teljes erővel dúl.

Az emberiség bűnös lázadása magát a teremtett világot is alapjaiban rendítette meg. Természeti katasztrófák rombolják földünket; a teremtett világban semmi sem olyan, amilyennek Isten szánta (Róm 8,19–22). Mindent megtört a bűn. Romlás és halál fémjelzi az emberi létezés minden pillanatát.

Családok töredeznek szét. Házasságok omlanak össze. Perek zajlanak. Egyre sűrűbb a megtévesztés homálya. A függőség összezúz. A közönyösség elzsibbaszt. Az erőszak fokozódik. Az őrület börtönbe zár. Az élvezetek csalódást okoznak. A vagyon eltűnik. Az előítélet megvakít. A bizonytalanság sebeket ejt. A féltékenység bomlaszt. A hatalom megront.

Isten haragja

Még valamit tesz a bűn. Lázadásunk miatt Isten haragjának össztüzébe kerülünk. Az ő jogos haragja azt célozza, hogy minden helytelent eltöröljön a föld színéről.

Isten haragjának rossz hírét keltik, pedig ha végiggondolnánk, mi is mind hasonlóan cselekednénk. Azt akarjuk, hogy az igazság ökle sújtson le azokra, akik bántanak bennünket vagy másokat. Ugyanígy, csak sokkal nagyobb mértékben sújt le Isten haragja is minden lázadó szívre. Az emberiségnek nincs mentsége; bűnös a szent Isten előtt, és méltó az örök büntetésre.

A lázadás nem csak egyszerűen rosszá tett. Lelkileg halottak lettünk tőle (Róm 6,23). Szerencsére azonban ez Isten története, nem pedig a miénk. A történet nem halállal ér véget; Isten már az Éden talajába elveti a megváltás magjait. Az irgalom Istene a megváltás útján aratott diadalt a lázadás fölött elképesztő tervével, mellyel visszavásárolta a lázadókat saját egyetlen Fia árán. Miközben lesújtott az ítélet Ádámra, Évára, a földre és a kígyóra, megjelent a láthatáron a kegyelem. A kegyelem első jele az volt, hogy Isten kiűzte Ádámot és Évát az Édenkertből. Ezzel a cselekedetével meggátolta, hogy azok, akiket szeret, egyenek az élet fájáról, így megkímélte őket attól, hogy örökre a halál állapotában kelljen élniük. Az Édenen kívül beindulhatott a mennyei küldetés, melyet előrejelzett az, hogy Isten ruhát készített a férfinak és a nőnek.

Amint a bűn szétzúzta az édeni ártatlanságot, Ádám és Éva megtelt szégyenkezéssel. Senki sem mondta nekik, hogy szégyelljék magukat, mintha a bűntudat valamiféle ember kreálta hatás lenne, hogy az emberek fölötti irányítás a vallási vezetők kezébe kerüljön. Ádám és Éva saját magától győződött meg arról, hogy valami gond van. A lelkiismeretük azt kiáltotta, hogy fussanak és rejtőzzenek el, miközben Isten Lelke megítélte a szívüket.

Isten irgalma és kegyelme

Isten megítélte tetteiket, ám irgalma közbelépett, és elfedezte szégyenüket. Ádám és Éva egy közeli fügefa leveleivel próbálták elfedni meztelenségüket. Isten azonban egy lépéssel továbbment, és állatbőrrel ruházta fel őket. Előképe volt ez annak az áldozatnak, aki majd kiontja vérét, hogy mindenkinek lehetősége legyen megmenekülni.

Döbbenetes ez a fajta kegyelem, különösen annak fényében, hogy Ádám és Éva részéről még csak egy „sajnálom” sincs feljegyezve. Amint napvilágra került a tettük, Ádám elkezdte azt a táncot, amelyet mi is olyan sokszor ellejtünk: Évát hibáztatta – gyatra próbálkozása arra irányult, hogy Isten figyelmét elterelje saját engedetlenségéről és a felelősségről, amelyet egyedül ő hordozott.

Azt gondolnánk, Ádám gyorsan kibökhette volna: „Kérlek, bocsáss meg, Istenem! Ostoba vagyok, és el sem hiszem, hogy ezt tettem!” Ádám azonban nem bírta rávenni magát, hogy bevallja a dolgot, inkább valaki mást hibáztatott.

Isten megváltási tervét azonban semmi sem gátolhatta.

Nemcsak meztelenségüket fedte el, hanem megígérte, hogy Ádám és Éva egyik utódja egy napon rátapos a kígyó fejére, bár ő maga is megsérül közben (1Móz 3,15). Ez az ígéret és terv, noha távolról sem egyértelmű még az 1Móz 3. fejezetében, meghatározza a Biblia további részében kibontakozó történetet. Isten beteljesítette ígéretét, amikor gondoskodott arról, hogy Jézus Krisztus, az asszony utódja örökre összezúzza a Sátánt, a bűnt és a halált.

Isten nem akart hátat fordítani azoknak, akiket azért alkotott, hogy az ő képmását hordozzák a világon. Az emberiség a maga útját választotta, Jézus viszont alávetette magát az Atya tervének. Testet öltött, és ugyanúgy kísértések érték, mint minden más embert, Jézus azonban nem vétkezett. Odaadta saját életét cserébe minden olyan lázadó életéért, aki hozzá fordul, elfogadja az árat, amelyet ő kifizetett bűnéért, és tőle várja az üdvösséget.

Jézus meghozta a végső áldozatot a bűnért, amikor vállalta helyettünk a csapásokat, elhordozta bűnünket, magára vette szégyenünket, és összetört Isten haragja alatt. Isten „azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Kor 5,21). A lázadók most már bocsánatot nyerhettek. A bűnösök megtisztulhattak. És mindazok, akik messzire sodródtak a mennyei Atyától, hazatérhettek.

Ennek a vadonatúj életnek a kulcsa az, hogy készek legyünk véget vetni a lázadásnak. Ahhoz, hogy bocsánatot nyerjünk, be kell ismernünk a bűnünket. Ha azt mondjuk, hogy nincs bennünk bűn, azzal hazugnak nevezzük Istent, és elpecsételjük a sorsunkat (1Jn 1,10). Ha viszont beismerjük vétkeinket, és kitűzzük a fehér zászlót, akkor valódi szabadságra lelhetünk, és élvezhetjük a soha véget nem érő életet Isten jelenlétében.

Louie Giglio

Szólj hozzá te is!