Lehet imádkozni, és nem, vagy gyatrán szervezni, de imádkozni, még nagyon jó szervezőknek is muszáj. A muszájt az élet tanítja meg annak, aki Isten ügyében tenni szeretne valamit. Találkozik azzal, hogy mennyi gubanc, akadály jön imádság nélkül, és azzal is, hogy jönnek ugyan problémák, de érkeznek a megoldások is. Az imádság bevonja Istent a teendőinkbe, és ezzel fejezzük ki, hogy folyamatosan igényeljük a segítségét. Jézus nyíltan meg is mondta, hogy „Nálam nélkül semmit sem tehettek”. Tehetünk persze, de az olyan is lesz, és csak idő kérdése, hogy kiderüljön a különbség.

A kezdetek óta, adott rendszerességgel imádkozik a szervezőgárda, a bennünket támogató közösségek, imacsoportok, nemzetközi barátok, és még sokan mások, akik tudják, mi a küldetésünk.

Amikor nekiindulunk a következő rendezvénynek, akkor összejövünk, és kijelentjük, hogy Jézus áll mindennek a középpontjában, övé a dicsőség, és köré épül minden más. Egyúttal meg is hívjuk őt, és kérjük, hogy segítsen meg bennünket, ahol elakadunk, amit nem veszünk észre, ami rajtunk kívülálló hatás.

Őszintén, ki lehetett volna képes megváltoztatni az időjárást a dicsőítők számára kedvezővé a Puskásban és Debrecenben?

Az évek során kialakult egy kis csapat, akik rendezvényeinken végig imádkoznak. Hogy ennek mekkora hatása lehetett, azt csak az örökkévalóságban fogjuk meglátni, de néhány eredményét mi is láthattuk. Elkötelezettségükre jellemző, hogy egyikük valami jegyprobléma miatt nem jutott be a Puskásba, és erre a stadionon kívül végigimádkozta a 8 és fél órát!

Ha eltöltesz pár évet imádkozással, akkor azt veszed észre, hogy ott fejti ki a hatását, amikor valami jó dolog épphogy sikerül, vagy ehhez hasonlóan, éppen csak meghiúsul valami rossz szándék. Az a „kis” különbség nagyon gyakran az imádságnak köszönhető.

Ott volt például a 2010-es Ez az a nap!, amelyet a Margitszigeten, az Atlétikai Centrumban tartottunk. Nagyon sok kisgyereket hoztak el, akik könnyen elkeveredhettek a tömegben. Utólagos beszámolók szerint a rendezők segítségével az összes kisgyerek, aki így járt, pár percen belül megtalálta a szüleit. Ez nem magától értetődő, ebben is segített az imádság.

Pulában a helyi lelkész harminc évig imádkozott, hogy a római kori amfiteátrumban legyen egyszer egy dicsőítő alkalom. 2023-ban meglett, amit kért. Ott állt az aréna hátsó falánál, és nézte a többezres tömeget, akik azért jöttek el, hogy Istent dicsőítsék. Állt, és itta magába a látványt, amiért három évtizeden át fohászkodott. Jöttek-mentek előtte, és csak kevesen tudták, hogy ő volt az est hőse. Földi reflektor nem világított rá, de a mennyei nagy valószínűséggel igen.

Érdekes dolog ez, mert aki imádkozik, az nem lehet rá büszke, ha kérése megvalósul. Ez ajándék, és előrehozott jutalom, hogy Isten munkatársai lehetünk. 

Ha belekóstoltál, akkor soha nem akarod többé kihagyni. Mert az imádság olyan, mint a rádióban a frekvenciakeresés. Keresed, aztán észleled, majd beállítod a lehető legélesebb vételre. 

Az Ez az a nap! annyira át van szőve imádsággal, hogy nem is lehetne attól függetlenül vizsgálni. Mint a só a húslevesben – nem lehet elkülöníteni. De ki akarná, hiszen az alapvetően kell az ízéhez. Így vagyunk ezzel mi is. Nem tudunk létezni imádság nélkül, de nem is akarunk.

Az ima készíti az utat, hogy minden évben eljöhessen a Király, aki láthatatlanul, de megjelenik. Mert Jézus az, akinek az érintésére van mindazoknak szüksége, akik eljönnek egy-egy rendezvényünkre, mint ahogy nekünk is. 

A Mester is sokat imádkozott, böjtölt – látjuk, mennyit tudott segíteni a körülötte levőknek.

Most is ott van, ahova meghívják, és ugyanúgy osztogatja áldásait.

Nekünk, szervezőknek pedig az a legnagyobb örömünk, amikor értesülünk arról, hogy valaki találkozott vele. Mert az ilyen, egy életre szól. 

Az imádság pedig elvisz oda, ahova semmi más: Isten közelébe. Az a világ legbiztonságosabb helye, keressük fel minél gyakrabban.