Az egyik legborzasztóbb vallatási módszer, amikor a lekötözött fogoly arcára rongyot tesznek, amire locsolják a vizet. Úgy érzi, megfullad, de ekkor abbahagyják, majd egy idő múlva újrakezdik. Ehhez hasonló, ha valaki rendszeresen hibáztatja a közelében lévő embertársát. Nem tud elmenekülni, mert családtagja, főnöke, vagy egy felette álló személy teszi ezt vele. Ehhez senkinek sincs joga, mégis gyakran megtörténik. Mert hajlamosak vagyunk rá.

Mindenki hibázik. Ezt meg lehet mondani a másiknak – az igazságot szeretettel. Aki hibázik, az onnantól kezdve védtelen lesz. Bármikor a fejére lehet olvasni, és aki megteszi, igaza lesz, mert tényleg hibázott. Ám – azon túl, hogy lényének silányabb része kielégül – mi a haszna ennek? Semmi, mert csak kára van.

Salamon, az eddig élt legbölcsebb ember így fogalmaz: „aki viszont ismételten szóba hoz egy dolgot, elszakítja egymástól a jóbarátokat is” (Péld.17,9). A hibába áztatás eltávolít egymástól. Feleséget a férjétől, gyereket a szüleitől, barátokat – mindenkit. Amúgy milyen jogon tesszük? Ki az, aki soha nem hibázott semmiben? Akkor meg hogy teheti ezt egy másik emberrel? Mert olyan helyzetben, pozícióban van? Miért kell ráolvasni? Ő tudja, őt bántja a legjobban, ahol félrementek a dolgok.

A hibáztatásra rá lehet szokni, de le is lehet állni vele. Főleg, ha jó alaposan elszégyelljük egyszer magunkat, amikor rájövünk, mennyi kárt (és semmi hasznot nem) okoztunk vele. Kínzás, gyötrés és lelki tortúra. Álljunk le vele! Azonnal. Helyette nézzünk tükörbe, és vegyük észre, hányszor hibázunk magunk is. Utána nem leszünk szigorúak, mert értékelni fogjuk, hogy Isten hibáinkkal együtt is szeret bennünket. Ezután így viszonyulunk mi is gyarló embertársainkhoz.

Ezért szép Jézus hozzáállása. Mintha egy kinyitnának egy börtönt, és kisétálnánk egy kellemes tavaszi napon, a langyos szélben egy rétre. Kitárnánk a karjainkat, és forognánk a valaha hallott legszebb zenére. Ez az elfogadás, a megbocsátás, az új esély szabadsága. Mert Isten soha nem hibáztat. Megmondja, miben kell változni, de nincs az a fullasztó légköre, mint a kárhoztatásnak. Talán a legszebb történet erre a következő a János 8-ból:

„A törvénytanítók és a farizeusok odahoztak Jézushoz egy asszonyt, akit házasságtörésen kaptak. Középre állították, és megkérdezték Jézust: „Mester, ezt az asszonyt tetten érték házasságtörés közben. Mózes a Törvényben azt parancsolta, hogy az ilyet meg kell kövezni, hogy meghaljon. Te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy Jézust próbára tegyék, és vádolhassák valamivel. De ő nem válaszolt, csak lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földre. Mivel tovább kérdezgették, végül felegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az dobja rá dobja erre az asszonyra az első követ, aki bűntelen!” Majd újra lehajolt, és tovább írt a földre. Ezt hallva, azok kezdtek elszállingózni. Először az idősebbek távoztak, majd egymás után mind eltűntek. Végül csak Jézus és a középen álló asszony maradt ott. Ekkor Jézus felegyenesedett, és megkérdezte: „Asszony, hol vannak a vádlóid? Senki nem ítélt el téged?” „Senki, Uram” — felelte az asszony. Jézus ezt mondta: „Én sem ítéllek el. Menj el, de többé ne vétkezz!”