Jóbbal igen kemények voltak a barátai. Bildád mondandóját ezzel a négy szóval össze lehet foglalni: „Azt kaptad, amit megérdemeltél.” A többi baráttal egyetértésben Bildád lényegében azt mondta, hogy Jób szenvedése egyértelműen a bűnei következménye (Jób 4,7–9; 8,1–19).

Jób barátainak az elmélete nem volt teljesen hibás, de túl szűk volt a látóterük. Helyesen gondolták, hogy a Szentírás, különösen is az olyan szakaszok, mint az 5Móz 27–28. fejezete, azt tanítja, hogy az igaz embert Isten megáldja, a bűnös pedig számíthat Isten átkára. Mind Elifáz (Jób 15,27–35), mint Cófár (20,4–29) megemlítette, hogy néha előfordul, hogy a gonoszok is jól élnek egy darabig – csakúgy, mint eleinte Jób. Meg voltak győződve arról, hogy a gonoszok elnyerik méltó büntetésüket, amint azt a Példabeszédek könyve is tanítja (Péld 1,17–19; 6,12–15). Teológiai gondolkodásuk egy egész sor igazság túlzott leegyszerűsítése volt: rossz dolgok a rossz emberekkel történnek, a jókkal pedig jók, tehát végül mindenki megkapja azt, amit érdemel.

A baj ezzel a gondolkodással az, hogy túl szűk horizonton szemléli a dolgokat, éppen ezért nem írja le pontosan az élet igazi valóságát. A három barát ott hibázott, hogy rosszul alkalmazta az elvont igazságokat a valódi életre. Helyesen hitték, hogy végül Isten megjutalmazza az igazakat és megbünteti a bűnösöket. De Jób barátai képtelenek voltak Isten távlataiból szemlélni a helyzetet.

A jó teológia tekintetbe veszi a Szentírás összetettségét és az élet sokféle tapasztalatát. Az igazság ez: az emberi szenvedés vagy boldogság nem áll arányban az ember jó vagy rossz cselekedeteivel. Néha azt látjuk, hogy a gonoszok megússzák minden bűnük következményét, máskor pedig a jók szörnyűséges dolgokat élnek át, pedig nem ezt érdemelnék.

A zsidókhoz írt levél szerzője emlékeztet bennünket arra, hogy Isten nem feltétlenül úgy tesz jót, ahogyan várnánk: „Mert ez volt méltó ahhoz, akiért van a mindenség, és aki által lett a mindenség, hogy üdvösségük fejedelmét, aki sok fiat vezet dicsőségre, szenvedések által tegye tökéletessé.” (Zsid 2,10) Isten Jézus szenvedése által hozta el a legfőbb áldást. Ő gyermekei szenvedése révén is jót munkál. Hogy Isten miként teszi ezt, az olykor titok marad számunkra – egyelőre. De az örökkévalóságban meglátjuk, hogy ő mindig is jóságos volt, mindig ő tartotta kézben az eseményeket, és végül mindenből az ő dicsősége ragyog föl.