Ez a hely volt az, ahova Ábrahám elvitte Izsákot azért, hogy ott föláldozza az Úrnak (1Móz 22,2). Az utolsó pillanatban Isten közbelépett, és a hitpróba azzal végződött, hogy helyettes áldozatként Isten egy bárányt adott. Ábrahám elnevezte azt a helyet úgy, hogy „[a]z Úr hegyén a gondviselés” (22,14). Dávid azért vette meg Ornántól a szérűt, hogy ott állítsa föl az áldozati oltárt. Az Úr angyala parancsolta Dávidnak, hogy mutasson be áldozatot bűnét, bűnbánatát és büntetését követően. Isten elfogadta égő- és békeáldozatát, és Dávid úgy érezte, hogy szeretne további hálaáldozatot is bemutatni (1Krón 21,28). Dávid számára oly nagy jelentőségű volt ez a hely, hogy elhatározta: ez lesz az Úr házának, Salamon templomának a helye, amelyet ő alaposan előkészített (22,1).

Amikor Jézus meghalt a Golgota hegyén fölállított kereszten, Mórijjá hegye ismét érintett volt az eseményekben. Jézust a városon kívül, a templommal átellenben, a völgy túloldalán feszítették meg. Jézus halálának a pillanatában a templom kárpitja – az a függöny, amely elválasztotta a szentek szentjét a többi résztől – kettéhasadt a tetejétől az aljáig (Mk 15,37–38). Ez azt jelezte, hogy Isten jelenléte immár minden ember számára elérhető. A zsidókhoz írt levél így fogalmazza meg, hogy milyen lehetőséget teremtett Jézus nekünk azzal, hogy önmagát adta váltságul az emberiségért: „Mivelhogy azért, testvéreim, bizalmunk van a szentélybe való bemenetelre Jézus vére által azon az úton, amelyet ő szentelt nekünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által, és mivel nagy papunk van az Isten háza felett, járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek a szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől, és testük meg van mosva tiszta vízzel.” (Zsid 10,19–23)

A Mórijjá-hegy körüli terület hihetetlen események helyszíne volt. Ezek közül a legnagyobb Jézus áldozata, amely az emberiség bűnéért bemutatott helyettes áldozat. Ahogyan Isten elfogadta Ábrahám hitből fakadó tettét és Dávid fölajánlásait, elfogadta Jézus halálát mint tökéletes elégtételt. Ezért az Atya fölkínálta a világnak a lehetőséget arra, hogy aki az ő Fiában hisz, igazzá lehessen (Róm 5,18–19).

Az áldozatokat nem a hely tette különlegessé, nem a hely adta az erejüket. Hatásuk abban rejlik, hogy az egy igaz Isten iránti alázattal mutatták be őket, ő pedig ezt elegendőnek ítélte és elfogadta.