Amikor Pál apostol azt írja: „ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát” (Galata 6,3), akkor nem egy egyszerű lelki alázatra szólít, hanem a teljes önmegtagadás útját tárja elénk. A világban minden azt sulykolja belénk, hogy akkor vagy értékes, ha elérsz valamit: hírnevet, sikert, sok pénzt, elismerést. Már gyermekkorunktól tanítanak rá: „Legyél valaki!” És ha elég sokáig hallgatjuk, végül el is hisszük, hogy az értékünk mércéje bennünk van, vagy még inkább abban, amit elérünk.

Ám Isten Igéje mást mond. Azt mondja: „nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (János 15,5). Nem azt, hogy keveset hanem, hogy semmit. Az emberi erő, a bölcsesség, a képesség, mind csak múló árnyék, ha nincs kapcsolatban az élő Krisztussal. A szőlővessző nem él meg a szőlőtő nélkül. Elválasztva kiszárad, haszontalanná válik, végül elpusztul. Mi sem vagyunk mások. Ha nem vagyunk beoltva Krisztusba, nem gyökerezünk bele, nem élhetünk valódi, örökkévaló életet.

A „semmi” lenni tehát nem értéktelenséget jelent, hanem a helyünk felismerését: hogy mi Krisztusban létezünk, és nélküle elveszettek vagyunk. Nem mi vagyunk a középpontban hanem Ő. És éppen ez a fordulat az, ami felszabadít. Mert aki lemond az önmaga „valakijéről”, az végre teret ad Isten Lelkének, hogy igazán éljen és munkálkodjon benne.

Jézus maga mutatta meg ezt az utat. „Megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett” (Filippi 2,7). A mindenható Isten Fiaként jött közénk, és vállalta, hogy emberré legyen. Nem dicsőségben, hanem alázatban, szegénységben, szenvedésben. Nemcsak tanított az alázatról, hanem ő maga lett az alázat példaképe. És ebben az önmegüresítésben rejlett a legnagyobb erő: „Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé” (Filippi 2,9).

Sokszor félünk elveszíteni magunkat mintha akkor megszűnnénk létezni. Pedig Jézus világosan mondja: „Aki elveszíti az életét énértem, megtalálja azt” (Máté 10,39). A keresztény élet paradoxonja ez: az élet ott kezdődik, ahol az én uralma véget ér. Amikor letesszük az irányítást, amikor elengedjük a jogainkat, a terveinket, az elismerés utáni vágyat akkor kapunk valamit, amit semmi földi dolog nem adhat meg: Isten közelségét, békéjét, erejét és célját.

Az első keresztények ezt komolyan vették. Nem csak hozzátették Jézust az életükhöz, hanem mindent odaadtak. Vagyonukat, kényelmüket, sőt néha az életüket is. És mégis – vagy épp ezért – megtapasztalták, hogy az igazi gazdagság nem abban rejlik, amit megtarthatsz, hanem abban, amit Istennek adhatsz.

Jézus azt mondta: „Keressétek először Isten országát és igazságát, és ezek mind megadatnak nektek” (Máté 6,33). Nem azt mondta, hogy ne törődj a mindennapi szükségleteiddel, hanem azt, hogy azok másodlagosak. A sorrend számít. Ha először Istenhez fordulunk – nemcsak szóban, hanem döntésekben, életvitelben, értékrendben –, akkor a többi a helyére kerül. De ha mi akarunk „valakik” lenni, és csak néha kérünk egy kis mennyei áldást a terveinkre, akkor elkerüljük az igazi élet forrását.

Az önmagunkról való lemondás nem végállomás, hanem kapu. Ahol véget ér az én, ott kezdődik Krisztus. És ahol Ő van, ott van a teljesség, az öröm, az erő, a békesség. Ott nyerjük meg azt, amit másként sosem tudnánk: az igazi életet.