Jób nem büntetésből szenvedett. Inkább úgy kell tekinteni, hogy élete olyan csatamező volt, amelyen az ellenség támadásaival szemben Isten dicsősége bizonyult győztesnek. Mindezzel együtt azért Jób szívének a bűnös hozzáállása is felszínre került a megpróbáltatások révén. Elíhú szavai tökéletesen megfogalmazták a probléma lényegét: Jób úgy viselkedett, mintha Istennel egyenrangú lett volna.

Jób helytelenül gondolta, hogy Isten olyan, mint egy ember, akit számon lehet kérni. Elíhú később azt a következtetést vonta le, hogy Jób, noha összetörve a porban kellett ülnie, mégis büszkévé vált (Jób 36,8–9; 37,13–23). Gőgös dolog Istentől kihallgatást követelni, hogy az ember előterjessze saját ügyét. Ha így teszünk, akkor azzal azt mondjuk, hogy egy egyszerű ember képes megítélni, Isten igazságos-e (35,2).

Jézus következetes alázata szöges ellentétben áll Jób büszkeségével. Jób elvárta Istentől az áldást és a jóindulatot. Jézus tudta, hogy az ember igazából szenvedést és pokolra jutást érdemel, és ha nem ezt kapja, akkor az kegyelem. Jézus mindig alázatos maradt annak ellenére, hogy ő Isten. Jób gőgössé vált, és kérdőre akarta vonni Istent, noha ő maga bűnös volt.

A kegyelem az, amikor az ember olyasmiben részesül, amit nem érdemel meg. Isten kegyelmes az emberhez, és megsegíti sokféle küzdelme közepette. Jakab, Jézus féltestvére ezt így fejezte ki: „De ő nagyobb kegyelmet ad, ezért is mondja: Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” (Jak 4,6; vö. Péld 3,34.) Az alázatos élet abból fakad, hogy az ember világosan fölismeri Isten dicsőségét. Az embert az teszi alázatossá, ha meglátja, hogy milyen kicsi Isten fenségéhez képest. Amikor Istent helyezi az ember a fókuszba, akkor az életben minden más tisztán annak látszik, ami valójában. Ez az Isten dicsőségére fókuszálás az egyetlen olyan horgony, amely az ember szívét megtartja az alázatban, és Isten szereti az alázatos szívűeket. Isten olyannyira szereti az alázatosakat, szelídeket és szerényeket, hogy azt ígéri, ők öröklik a földet (Mt 5,5).

Te azt mondtad fülem hallatára, és én hallottam hangos szavaidat: „Tiszta vagyok, vétség nélkül, ártatlan vagyok, nincs bűnöm, Isten mégis talál bennem kivetnivalót, ellenségének tekint engem, béklyót tett a lábamra, szemmel tartja minden ösvényemet.” Erre azt felelem, hogy nincsen igazad, mert nagyobb az Isten a halandó embernél.

JÓB 33,8–12