A békesség művészete a mindennapi káoszban

Keresztényként nem csupán a túlélésre vagyunk elhívva, hanem arra, hogy Jézus békéjét megéljük, sőt tovább is adjuk ebben a nyugtalan világban. És mégis, gyakran épp mi, hívők is ugyanabban az örvényben találjuk magunkat, mint bárki más: határidők, feladatok, családi logisztika, szolgálat, és az állandó információzuhatag szinte teljesen felemészti a belső csendünket.

Isten tud zaklatottságunkról, és próbál szólni is hozzánk szeretettel, de határozottan: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” (Zsoltárok 46,11). Ez a mondat egy felszólítás, egy hívás arra, hogy tudatosan megálljunk, elcsendesedjünk, és felismerjük: Ő az, aki tart minket, nem mi tartjuk magunkat.

A világ kimondatlanul, de azt hirdeti, hogy, az elfoglaltság érték, a túlterheltség dicsőség. Aki sokat dolgozik, az sikeres. Sokszor abban a közös hazugságban él az emberiség, miszerint az örök hajtás közelebb visz bennünket valami „jobb” élethez. De a Szentírás egészen más képet mutat. Ott nem a túlterheltség a célszalag, hanem a Krisztusban való megnyugvás.

Isten nem robotokat alkotott, hanem kapcsolatot kereső embereket. Az ő békéje nem az üres percek csendje, hanem jelenlétének valósága a mindennapokban. A békesség nem egy külső körülmény, hanem egy belső tapasztalat, Isten Szellemének gyümölcse (Galata 5,22).

A hála gyakorlása Isten jelenlétének tudatos felismerése. Aki nap mint nap gyakorolja a hálaadást, az már nem csak a gondokat látja, hanem az áldásokat is. Mert az Úr nem csak a nagy áttörésekben van jelen, hanem a kávé illatában, egy gyermek mosolyában, egy váratlanul kedves szóban is. Aki gyakorolja a hálaadást, az szellemi szemeit is edzi: megtanulja meglátni Istent ott is, ahol más csak véletlent lát.

Imádkozni nem csak hajnalban lehet, Bibliával a kézben, mécsessel az asztalon. Az ima nem egy vallásos szokás, hanem egy kapcsolat. Az egyetlen mód, amivel nyitottá válunk Isten szavaira. Rohanás közepette néha a legegyszerűbb imádság is elég lehet: „Jézus, segíts!” Nincs benne teológiai mélység, de van benne bizalom. Az ilyen röpimák nem a gyengeség jelei, hanem az élő hit megnyilvánulásai.

Amikor eluralkodik rajtunk a stressz, a testünk is jelez. Keresztyénként sokszor hajlamosak vagyunk elhanyagolni a testünket, mintha csak a lélek számítana. Pedig Isten a testünket is jónak teremtette, és az ő békéje abban is meg tud jelenni, ahogyan gondoskodunk róla. Egy séta, egy mély lélegzetvétel, egy tudatos megállás: ezek nem világi praktikák, hanem olyan eszközök, melyeket Isten azért adott, hogy megtanuljunk lelassulni és újra ráhangolódni az ő jelenlétére.

Az Úr nem azt várja tőled, hogy tökéletes legyél, hanem hogy hozzá menekülj. Az ő békéje nem jutalom a teljesítményedért, hanem kegyelem, amit szeretetéből adni akar. „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” – kérdezi Pál apostol a Róma 8,31-ben.

A békesség nem luxus. Nem elérhetetlen álom. És nem is függ a körülményeidtől. A békesség Jézus maga. „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja.” (János 14,27).