Énekeljetek és zengjetek

A zenére vonatkozó legelső bibliai utalást az 1Móz 4,21 versében találjuk, ahol Jubálról, Kain egyik utódjáról azt mondja a szöveg: „Ő volt az atyja minden lantosnak és síposnak.” Mire legközelebb olvasunk kifejezetten a zenéről Jákób és Lábán történetében, addigra már szervesen beépült a társasági és családi életbe (1Móz 31,27).

A Szentírás utal arra, hogy Mózes, Mirjám és Józsué énekekkel és hangszerekkel állítottak emléket a nagy győzelmeknek, Isten közbelépéseinek (2Móz 15,1; 4Móz 21,17; Józs 6,4). A nők is aktívan részt vettek az ünnepi dicsőítésben, sok esetben vezették a táncot, az éneklést és a zenélést fontos események alkalmával (2Móz 15,20–21; Bír 5,1–3; 11,34; 1Sám 18,6).

A zene annyira elválaszthatatlanul beépült a zsidó kultúrába, hogy amikor a szöveg konkrétan nem is említi, az olvasó akkor is joggal feltételezheti, hogy szinte minden jelentős eseményt zenével kísértek, a nyilvános és a magánéletben egyaránt. A szent sátor és a templom körül végzett istenimádat kijelölt részévé azonban csak Dávid király idején vált a zene (1Krón 15,22; 16,4; 25,1–3).

Dávid, aki maga is ügyesen zenélt (1Sám 16,15–23), aktívan ösztönözte a nyilvános ünnepi dicsőítést, és részt is vett benne (1Krón 15,15–29; 16,1–6). Nagyon sok zsoltárt ő írt a Zsoltárok könyvében.

Ezt a gazdag örökséget követve a modern kori hívők is jól teszik, ha elengedhetetlen eszköznek tekintik a zenét az Úr dicsőítésében, ünnepelve az ő tulajdonságait, és magasztalva őt, mint az egyetlen megbízható Királyt (Zsolt 33,4–5.8).