Az emberek tudták, hogy az Úr templomában a szentek szentjébe mindenkinek tilos belépnie, kivéve a főpapot, aki maga is csak évente egyszer mehetett be oda (3Móz 16). Megtanulták Isten megközelíthetetlen, füstölgő hegyének a történetét (2Móz 19,16–25), és hallottak Uzzá tragédiájáról, aki holtan esett össze, miután tiszteletlenül kinyújtotta a kezét, hogy megtartsa Isten frigyládáját (2Sám 6,6–8).

Megtanulták, hogy Isten az ő szentségében megközelíthetetlen. Csupán az áldozatok és papi közbenjárók bonyolult rendszere tette lehetővé az emberek és Isten közötti kapcsolatot. Amikor azonban Jézus eljött a földre, benne Isten jött közel, és tette elérhetővé magát addig elképzelhetetlen módon.

Noha Isten mindig is szent marad, és nem hagyja figyelmen kívül vagy nézi el a bűnt, Jézusnak, a végső, legfőbb közbenjárónak a műve lehetővé teszi, hogy követői szabadon és bensőségesen közeledhessenek az Atyához.

És Jézus testet öltött Istenként biztosítja követőit: „Aki látott engem, látta az Atyát.” (Jn 14,9) Az Atyát megismerni tehát ugyanaz, mint Krisztust megismerni; sőt senki sem ismerheti meg igazán Istent úgy, hogy megkerüli Jézust. Jézus azért jött el, hogy bemutassa a világnak, milyen az Atya, keresztáldozata pedig létrehozta az egyedüli utat a vele való közösségre (14,6).

Az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való az ő megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott.

2PÉTER 1,3