Amikor azonban Elifáz szóra nyitotta a száját, torz vélekedései csupán fokozták Jób szenvedését. Tanácsa azt a makacs emberi meggyőződést visszhangozta, hogy Isten megáldja az igazakat, a tragédiát pedig csak a bűnösök életében engedi meg, így arra jutott, hogy Jób bizonyára bűne jogos büntetését szenvedi el.

Jézus határozottan visszautasította ezt a fajta gondolkodást az Újszövetségben. Egyszer felhozott példaként két olyan különböző eseményt, amely sok ártatlan emberéletet követelt, és világosan kijelentette, hogy nem feltétlenül mindig a hamisság vezet veszedelemhez.

„Azt gondoljátok, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük?” – kérdezte Jézus, majd határozottan válaszolt is saját kérdésére: „Azt mondom nektek, hogy semmiképpen…” (Lk 13,1–5; vö. Jn 9,1–3.)

Záró megjegyzése – „ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek” – arra figyelmeztetett, hogy minden ember születésétől fogva bűnös, és rászorul a megtérésre és a bűnbocsánatra (Lk 13,3.5; ApCsel 2,38; Róm 3,10.23).

Ezt az üdvösséget, amely megment bennünket Isten haragjától, egyedül a Krisztussal való kapcsolat útján nyerhetjük el (Jn 3,36).

Emlékezzél hát, elveszett-e valaki is ártatlanul, és tönkrement-e valahol is az igaz? Ahogyan én láttam, akik hamisságot szántanak, és gonoszságot vetnek, azt is aratnak.

JÓB 4,7–8