Jónás tudta, hogy a szél és a hullámok Isten ítéletét jelentik az ő döntése miatt, ezért az egyetlen megoldás erre a problémára az, ha bedobják őt a vízbe. Az Ószövetségben a víz mindenütt Isten ítéletének a jele. Jézus is felhasználja a víz képét kereszthalála ábrázolására (Lk 12,50; a „megkeresztelkedés” eredetileg, görögül „baptizmosz”, azaz „bemerítés, alámerülés, elsüllyedés”).

Az egész emberiség vétkezett, és a bűn zsoldja halál (Róm 6,23), a jó hír azonban az, hogy Jézus feje fölött csaptak össze Isten bűn elleni irtózatos haragjának hullámai a kereszten, majd három nappal később élve jött elő, hogy mindenki, aki hisz benne, bocsánatot nyerhessen. Ezt az evangéliumi történetet láthatjuk viszont a keresztség szentségében is. A kereszteléskor a víz az ítéletet és az üdvösséget, a halált és a feltámadást jelképezi.

Az egyház a kereszteléssel ezt hirdeti ki a – képletesen vagy a bemerítkezéskor ténylegesen – víz alá merülő személynek: „Valóban meghaltál, eltemettettél, és a halálból új életre keltél Krisztusban.” A kereszteléskor történő bemerítkezés újra előadja Nóé özönvizét, a Vörös-tengeren való átkelést, illetve Jónás megmenekülését a halból. Újra meg újra egy olyan Istenről beszél, aki megmenti övéit az ítélet vizén át.

Aki segítségül hívja az Úr nevét

Ahogy alámerült a Földközi-tenger vizébe, Jónás Istenhez kiáltott. Miután a nagy hal bekapta, hálaimát mondott Isten szabadításáért. Kihirdette Istenbe vetett hitét és azt a meggyőződését, hogy „az Úré a szabadítás” (Jón 2,10). Jónás három napot és három éjjelt töltött a hal gyomrában, mielőtt a hal kiköpte volna a partra. Jónás szerint azok, akik Isten hajléka felé tekintenek, megmenekülnek.

Az Újszövetség kinyilatkoztatja nekünk, hogy a templom többé nem kőből habarccsal emelt épület; az új templom egy személy – maga Jézus Krisztus (Jn 2,21; Jel 21,22). Aki bizalommal és bűnbánattal tekint rá, és segítségül hívja nevét, az megszabadul (Róm 10,13).

Jónás és az idősebbik fiú

Ahelyett, hogy ujjongott volna, amiért Isten megmentette Ninive népét, Jónás nagyon dühös lett, amiért Isten megkegyelmezett a niniveieknek. Jónás története hasonlít arra a példázatra, amelyet Jézus mondott el egy elveszett fiúról (Lk 15,11–32).

Két fiú közül a fiatalabbik minden kulturális normát megszegve kikérte az örökségét az apjától, majd vad tivornyázással eltékozolta egy távoli országban. Amikor a fiatalabb fiú kifogyott a pénzből, és hazatért, az apa irgalmasan viszonyult hozzá, átölelte, és ünnepséget rendezett. Az idősebbik fiú azonban – akárcsak Jónás – ünneplés helyett haragra gerjedt, és tiltakozott az apa döntésének méltánytalansága ellen.

A két történet abban is hasonlít, hogy végül mind Jónás, mind az idősebb fiú dorgálást kapott a haragjáért. Lezáratlanok is, mivel Isten reménykedik abban, hogy az olvasó megérti: akinek nehezére esik irgalmat tanúsítani az elveszettek iránt, annak meg kell térnie. Végtére is Isten „kegyelmes és irgalmas Isten…, késedelmes a haragra”, nagy a kegyelme, és a gonoszt is megbánja (Jón 4,2). Hát nem jogos-e, hogy a kegyelmes Isten megkeresse az elveszetteket, és könyörületes legyen velük?

Jónás könyve azért szerepel az Ószövetségben, hogy megtanítson erre a leckére; a tékozló fiú példázata pedig azért van ott az Újszövetségben, hogy megtanítson rá: megkeresni és megmenteni az elveszettet tökéletes összhangban áll Jézus jellemével és mindazokra vonatkozó üdvtervével, akik hisznek benne.