Jézus többes számban fogalmazott a leendő tanítványokról, és maga is minimum kettesével küldte ki az apostolokat. Az Egyházat Krisztus testének nevezi a Biblia, és ebből adódik a következtetés, hogy az egyes tagok a sejtjei. Márpedig a testben minden sejtnek megvan a maga szerepe, legyen akárhol is. Képes az anyagcserére és a szaporodásra, és itt történik az információk továbbítása is.

„A sejt működése függ képességeinek kihasználásától, amit a tárolt kémiai anyagok felhasználásból nyer” (Wikipédia) – szól a meghatározás, és ha ezt kivetítjük a hívők világára, akkor könnyen be tudjuk helyettesíteni a megfelelő kifejezésekkel. Ugyanitt az is áll, hogy: „Transzportfolyamatai vannak, környezetével dinamikus kölcsönhatásban van”. Úgy lettünk kitalálva, hogy a hitünket másokkal kialakított közösségben tudjuk a leghatékonyabban megélni, egymással „dinamikus kölcsönhatásban”. 

Van egy ideális helye mindannyiunknak, ahol át tudjuk adni az ajándékainkat, képességeinket, tapasztalatainkat. Ugyanezen a helyen pedig megkapjuk azt, amire nekünk van szükségünk. Legalábbis ez a terv, és – amennyiben a helyünkön vagyunk – nagyrészt működik is. A nehézséget az okozza, hogy általában a hívőknek csak pár százaléka tudja, hogy mi az elhívása. Mintha jelentkezne a hadseregbe, de nem tudja, hogy melyik fegyvernemhez tartozik. Emiatt nem könnyű őt bárhova is beosztani, így az egyik legfontosabb teendőnk, hogy megtudjuk ezt.

Ha pedig a gyülekezetünkben valamilyen funkció nem működne, akkor a netes világban hozzá tudunk jutni ahhoz az információhoz, ami a fejlődésünkhöz szükségeltetik. A hasznosságon túl azért is van szükségünk közösségre, mert a szeretetünk ott tud fejlődni. A legtöbb emberrel jól megvagyunk, és hamar kialakulhat egy kölcsönösen biztató, bátorító kapcsolat. Ám mindenhol vannak olyanok, akiket nem annyira könnyű szeretni, de épp emiatt, ők jelentik a leggyorsabb fejlődési lehetőséget ezen a területen.

Persze van, amikor úgy alakul, hogy nincs olyan közösség, ahova járhatnánk, és ennek számos oka lehet. Van, amikor emberi gyarlóság taszít ki bennünket, és van, amikor saját sértődöttségünk. A lényeges különbség abban áll a magányosan tevékenykedő hívők között, hogy átmeneti időszaknak tekinti a közösség nélküliséget vagy elvan így akármeddig is. Ha megbántottak valahol, akkor meg kell bocsátanunk, és kérnünk, várnunk kell, hogy a Szentlélek irányítson egy olyan helyre, ahol jó a hangulat, adhatok is, kaphatok is.

A keserűséget viszont – akárhogy is történt egy elválás – nem szabad megtűrnünk, mert ha abban dagonyázunk, akkor egyre lejjebb süllyedünk, és ilyenkor a szavainkkal is sokakat megfertőzhetünk. Megbocsátás, megbocsátás és megbocsátás olajozza meg a kapcsolatokat, és annak a tudata, hogy Jézus tökéletlen embereket hívott el. Ám korlátlan lehetőség van fejlődni – egyénileg és közösségileg egyaránt. Ugyanakkor mindannyiunknak van olyan adottsága, ajándéka, mely jellegzetes, építő és hasznos. Ezeket kell összeadnunk, miközben szeretjük egymást. Ha visszamegyünk az Igéhez, akkor minden olyan egyszerű lesz – a hozzáállásunk legalábbis. És ezen múlik szinte minden. Ettől becsüljük a másikat, ezzel örülünk az újaknak, és emiatt hozzuk ki saját lehetőségeinkből is a legtöbbet.

A cél a koinonia, a szeretetteli közösség, amiről a Mester szavai szerint felismernek bennünket az emberek. Ez pedig azért lehetséges, mert Ő is itt van köztünk és bennünk. Vele és általa épülnek és szépülnek közösségeink.

„Ezeket azért parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást.”

János 15,17