A bűnös emberiség nem közeledhetett Istenhez, nem léphetett be ebbe a legbelső terembe anélkül, hogy bele ne halt volna. Egyedül a főpap léphetett be ide úgy, hogy életben maradhatott, ő is csupán egy évben egyszer, alapos és meghatározott előkészületek után, a nagy engesztelési ünnepen. Ebbe a szentek szentjét elválasztó kárpitba kerúbok képét szőtték, emlékeztetve az 1Móz 3. fejezetében olvasható eseményekre.

Amikor Ádám és Éva bűnbe esett, Isten kiűzte őket az Édenkertből, hogy ne ehessenek az élet fájáról, és ne éljenek örökké ebben a bűnös állapotban. Lángpallosokkal őrködő kerúbokat állított a kert bejáratához, hogy távol tartsák az embereket. A szentek szentje egyfajta új Édenkert volt – az Istennel való közösség helye, amelynek a bejáratát jelképesen kerúbok őrizték. Amikor a főpap évente egyszer belépett a szentek szentjébe, az olyan volt, mintha rövid időre visszatérhetett volna a Paradicsomba. Ezt átmeneti időre lehetővé tette a véráldozat (Zsid 9,7). Egy állat halt meg azért, hogy a főpapnak ne kelljen.

Amikor Jézus kilehelte lelkét, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt (Mt 27,51). Jézus halála újra megnyitotta az utat az ember számára Istenhez. Nem választja el többé a bűn az embert Istentől. Megbékélhet Istennel, és vele élhet örökké Krisztus kereszten történt halála által. Bátran beléphet jelenlétébe istentiszteletével. Ahogyan a Szentírás mondja:

„Mivelhogy azért, testvéreim, bizalmunk van a szentélybe való bemenetelre Jézus vére által azon az úton, amelyet ő szentelt nekünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által, és mivel nagy papunk van az Isten háza felett, járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek a szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől…”

Zsid 10,19–22

Mi több, Krisztus váltságműve nemcsak az Istennel való kapcsolatot állítja helyre, hanem megajándékozza a hívőket a mennyország reménységével is, ahol Isten az ő népével tökéletes, háborítatlan közösségben él örökké (Jel 21,3).