Atya, Fiú és Szentlélek
A „Szentháromság” kifejezést a 2. és 4. század között alkották meg a keresztény hit egyik alaptanításának az összegzésére.
A „Szentháromság” kifejezést a 2. és 4. század között alkották meg a keresztény hit egyik alaptanításának az összegzésére.
A „Szent vagy, szent vagy, szent vagy” kezdetű kedves, régi dicséret kijelenti: „Három személyben áldott egy Isten!” A „Szentháromság” kifejezést a 2. és 4. század között alkották meg a keresztény hit egyik alaptanításának az összegzésére. Ez a tan kimondja, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy időben és egyenként teljes mértékben Isten. Jóllehet maga a „Szentháromság” szó nem fordul elő a Szentírásban, bőséges bizonyíték támasztja alá Isten hármasságot alkotó természetét szerte a Bibliában (1Móz 1,26; 3,22; Ézs 48,16; 61,1; Mt 3,13–17; 22,43–46; 28,19; 2Kor 13,14; 1Pt 1,2). Az isteni kapcsolat legárnyaltabb képét azonban János írásaiban találhatjuk.
János azzal kezdi levelét, hogy nyíltan kijelenti a legfontosabb igazságot, amellyel olvasóinak tisztában kell lenniük: Jézus Isten. Jézus mindig létezett, kezdettől fogva, és nem alárendelt lény, mint a mennyei seregek. Jézus természete egyezett, egyezik és mindig egyezni fog az Atyáéval (Jn 1,1–4). Jézus maga is erről a különleges kapcsolatról tanúskodott, amikor magáénak vallotta Isten mély tisztelettel övezett nevét, amelyet Mózesnek jelentett ki az égő csipkebokornál (8,58; vö. 2Móz 3,14 – „Vagyok”), később pedig azzal is aláhúzta ezt az igazságot, hogy kijelentette: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30)
János kulcsfontosságú bepillantást nyújt abba a különleges egységbe is, amely Jézus és a Szentlélek között áll fenn. A „vigasztaló” (görögül paraklétosz) szó másutt is előfordul a Szentírásban, de személyre vonatkoztatott formában csak kétszer szerepel az újszövetségi írásokban, azon belül is Jánoséiban. Ő egyszer arra használta a paraklétosz szót, hogy megnevezze „szószólónk[at] az Atyánál”, aki „az igaz Jézus Krisztus” (1Jn 2,1). Amikor pedig Krisztus utoljára beszélgetett a tanítványokkal, János evangéliuma feljegyzi Jézus azon szavait, amelyek ugyanezt a megnevezést a megígért Szentlélekre vonatkoztatják, és ott is „Vigasztalónak” hívják (Jn 14,16.26; 15,26; 16,7). János azt is tanította, hogy a Lélek és Krisztus behelyettesíthetők egymással szolgálatukban mint társak (14,26–28), tanítók (14,26; 2Jn 9), bírók (Jn 5,22–23; 16,8), vezetők (10,3–4; 16,13) vagy akár az igazság (14,6; 1Jn 5,6–8).
János leveleiben többször is arra biztatja a hívőket, hogy legyenek biztosak üdvösségükben, melynek kezdeményezése, kimunkálása és biztosítása az Atya, a Fiú és a Lélek összehangolt munkájának köszönhető. „Arról ismerjük meg, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk. És mi láttuk, és bizonyságot is teszünk arról, hogy az Atya elküldte a Fiút a világ üdvözítőjéül.” (4,13–14)
„Arról ismerjük meg, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk. És mi láttuk, és bizonyságot is teszünk arról, hogy az Atya elküldte a Fiút a világ üdvözítőjéül.”
1JÁNOS 4,13–14