Azon a vidéken Pál alapította a gyülekezeteket első vagy második missziói útja során. Elutazását követően hamis tanítók torzították el az általa hirdetett evangéliumot. E tanítók miatt sokan jutottak tévesen arra a következtetésre, hogy a törvény, különösen a körülmetélés megtartása elengedhetetlen az üdvösséghez.

A Galata levél

Pál kertelés nélkül szembeszállt ezzel a tévtanítással, amely szerinte alapjaiban változtatott az evangélium üzenetén. Az üdvösséget egyedül a Jézus Krisztusba vetett hit által lehet elnyerni (Gal 2,16; 3,11–12). A törvényt arra használta Isten, hogy leleplezze az emberi bűn mértékét, és előremutasson Krisztus eljövetelére. Helyesen értelmezve a törvény betartása mindig is az Isten kegyelmére adott hálás válasz volt. Aki azonban megpróbálja kiérdemelni az üdvösséget a törvény betartásával, az Isten átka alá kerül, mert képtelen tökéletesen engedelmeskedni (3,10).

Pál atyai gyöngédséggel így szólítja címzettjeit: „gyermekeim” (4,19), abban a hitben és reménységben, hogy nem fordulnak el attól az evangéliumtól, amelyet nekik hirdetett. A cselekedeteken alapuló üdvösség nem jó hír. Megterhelő, kárhoztató és nyomasztó. A jó hír az, hogy Isten szeretetben utánanyúlt népének, mert nagyon is tisztában volt bűnösségük mértékével. Jézus tökéletesen igazodott a törvényhez életében, és Isten előtti igaz állapotát ajándékként adja övéinek. Jézus a kereszten átokká lett a hívőkért, hogy nekik sose kelljen szembenézniük a bűnért járó kárhozattal (3,13). Az, hogy megigazulhatunk Isten előtt, és mentesülhetünk Isten haragjától, olyan ajándék, amelyet a törvény cselekedeteitől függetlenül nyerhetünk el, kegyelemből.

Isten ezt követően Szentlelke által beköltözik a hívő szívébe, és erőt ad neki ahhoz, hogy olyan életet éljen, amilyenre őt szánta. A Lélek elvégzi benne azt, amit a törvény soha nem tudott (5,22–23). Akik hit által üdvösséget nyernek, azok észre fogják venni, hogy ez a bennük munkálkodó hit olyan életet hoz létre, amelyet az Isten és egymás iránti szeretet fémjelez (5,5–6). Egyedül Jézus az egyház reménységének alapja – mind az üdvösség, mind az állandó megszentelődés tekintetében.

„Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.”

Galata 2,20