A bokorra nem tudsz támaszkodni, mert nem tart meg, míg a fánál tudod, hányadán állsz, illetve ő hogyan áll, vagyis nem dől el, ha nekidőlsz. A bokrok gyakran hívogatóan szépek, mint a rózsabokor, és nehéz ellenállni vonzásuknak. Mész a szín és az illat után, de ha „bedőltél neki”, kapsz a tövisekből is bőven. A bokor odanő, nagyon nem kell vele foglalkozni, esetleg lesz rajta szeder vagy málna. A fával viszont törődni kell, hogy hozzon gyümölcsöket. 

A bokorban az a „nem egyenes”, hogy nem egyenes. Alig jön ki a talaj fölé, máris szétágazik. s ezzel esélyt sem ad arra, hogy felfelé induljon el. Pár centiig tűnhet úgy, de hamar elhajlik oldalra, mintegy kislisszol a felelősségvállalás alól. Persze, nem lehet hibáztatni, hiszen ő bokor. Nem kell stabilnak lennie, gyümölcsöt hoznia, árnyékot adnia, játszani is engednie a gyerekek mászó kedvét, vagy akár fészeknek kínálni fel ágait, esetleg elrejtőzködési lehetőséget biztosítani kicsiny madaraknak a ragadozók elől.

Mivel a bokor nem igényel sok törődést, könnyebbnek tűnik őt választani. A probléma akkor jelentkezik, amikor kiderül, hogy nincs tartása, sőt van, hogy olyan törődést szeretne, mint ami a fáknak jár ki. Odafigyelés legyen, megtartás viszont nincs – neki így kényelmes.

Bolondnak nézhetnek, ha a sok bokorrajongó közt egy kis fát kezdesz el gondozni. Miért invesztálsz abba a csenevészbe, olyan soványka, jó, ha megfogja a csemete. Ám te tudod, hogy neked fa kell, és nem bokor. Olyan, aminek odadőlhetsz – ha jó kedved van, ha rossz -, mert tudod, hogy ott van, nem hajlik el sehova. A forróságban többen húzódhatnak árnyékába, és odaülve, tartja a hátad.

Hosszú távon fákat szeretnénk magunk körül, és ha választhatunk, inkább fák szeretnék lenni, mint bokor. Magunk miatt azért, mert idővel messzebbre fogunk látni, nagyobb rálátásunk lesz a dolgokra. Ha veszély közeledik, hamarabb látjuk meg, mint bokor kolléga. Aztán megbízhatóbbak is leszünk, mert tudják, hogy hol állunk. Nem kell találgatni, merre mennek ágaink, hanem egyértelmű, hogy hova helyeztük a súlypontunkat, világosan látszik a törzsünk (ha tetszik, a gerincünk). Remélhetőleg gyümölcs is terem rajtunk, ami jó lesz másoknak, hűsíti és vitaminnal tölti őket. Lassabban megy végbe, de egy idő múlva dúsabb lesz a lombunk, mint bármelyik bokornak. Alánk nem ver tanyát a patkány, a madarak meg hadd énekeljenek ágainkon, a méhek pedig gyűjtsék a nektárt virágainkról. 

A fának van tartása, a bokor pedig – mint tudjuk – reszket, ha csak madárka száll is rá. Vannak kivételek, de a fák tovább élnek, több értelme is van létezésüknek. Sokszor fárasztóbb törődni a saját fánkkal, jönnének rá a parazita tekervények. A fának mélyebbre húzódnak a gyökerei, a több élethez több vízre is van szükségünk. 

Persze, vannak bokrok, amelyek azt hiszik, hogy ők fák, és vannak fák is, akik jó, ha bokornak gondolják magukat. Egy idő után azért kiderül, mert akire támaszkodhatsz – és mindegy, minek érzi magát -, az fa. Akire meg nem, az meg nem az. 

Ám a bokroknak is van esélyük fává változniuk. Mert az ember ennyivel fejlettebb. Ha rájön arra, hogy oldalra terjeszkedett, ahol mindenféle kosz és mocsok lengi körül, akkor elindulhat felfelé, és kinőheti magát. Utána viszont nincs pardon, vállalnia kell, hogy ő is fa, aki ott áll, és nem hajlong erre meg arra, hanem ugyanúgy áll ma és holnap is. Közben pedig növekszik felfelé. 

A mustármag a legkisebb a Genezáreti tó környékén, de a legmagasabb fává nő meg, miközben eredetileg bokor. Példája is mutatja, hogy soha ne nézzünk le senkit, mert nem látszik (még), milyen szép, derék fa lehet belőle. A szándék a lényeg: fa akar lenni, vagy bokor. Így magunknak is adjunk esélyt. 

Mert volt egyszer egy fa, ahol úgy tűnt, elhal az esély, hogy bokorból fák lehessünk, de éppen fordítva lett. Ott kaptuk meg a lehetőséget igazán. Azóta van módunk felfelé nőni.