Egyszer egy konferencián az éppen színpadon levő máltai dicsőítő csapat vezetője ezt mondta: – Jó lesz, ha már itt hozzászoktok a lendületes dicsőítéshez, mert különben a Mennybe kerülve kulturális sokkhatás ér majd benneteket.

Talán soha nem volt olyan jelensége a kereszténységnek, ami ilyen gyorsan szinte mindenhova eljutott volna, mint a dicsőítés. Spontán módon jelent meg Costa Mesa és társai nyomán, majd elindult világkörüli, hódító útjára. Bármilyen zenei stílus megjelenítheti, legyen az tanganyikai dob, kelta kórus vagy mexikói tánccsoport. Az énekelt része pedig akármelyik nyelven szállhat.

Ugyanis készülünk. Egy nagy-nagy közös éneklésre. Annak, aki egyedül méltó a hódolatunkra. Mert így szól a felhívás: „És a királyiszéktől szózat jöve ki, a mely ezt mondja vala: Dícsérjétek a mi Istenünket mindnyájan ő szolgái, a kik félitek őt, kicsinyek és nagyok!” (Jel. 19,5). De nemcsak úgy általában, hanem konkrétan is, amint két verssel lejjebb olvashatjuk:  “Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki, mert eljött a Bárány menyegzője, és az õ felesége elkészítette magát”.

Hát ide készülünk, utána pedig ezt folytatjuk egy örökkévalóságon át.

Mert ott már nem kell evangelizálni, gyülekezetet irányítani, tanítványokat képezni, előre jelezni a jövőt, gyógyítani, csodát tenni – ezekre nincs már szükség. Ám dicsőíteni mindig fogunk, az örökéletű műfaj.

Így gyakorlunk, és szépen beleszokunk Isten imádatába. Hogy majd könnyedén tudjunk csatlakozni ahhoz a sokmilliós kórushoz, akik a világ legszebb dallamaival hódolnak a trón előtt. Készüljünk.