Az Ez az a nap! azzal a vággyal indult, hogy legyen egy nap, amelyen összegyűlünk testvéreinkkel és Őt dicsérjük felekezeti hovatartozástól függetlenül. Mert hisszük, hogy az ilyen napok megváltoztatják a többit is. Azóta újra és újra találkozunk – stadionban, csarnokban, tereken, képernyők előtt, esőben és napsütésben –, hogy ez a kijelentés újra valósággá váljon.

Huszonöt év hosszú idő. De Isten időszámítása más. Ő nem naptár szerint munkálkodik, hanem szívek szerint. És azt tapasztaltuk meg, hogy minden alkalom, amikor őszintén odafordultunk hozzá, új kezdet lett sokak számára. Egy imádság által, amely átformál. Egy dal által, amely gyógyít. Egy ige által, amely áttöri a falat. Egy kéz által, amely először emelkedik a magasba – és aztán soha többé nem ereszkedik le úgy, mint azelőtt.

Dicsőítés a pulai amfiteátrumban

Sokan kérdezik: hogyan lehet ennyi éven át életben tartani valamit? Mi pedig csak annyit tudunk felelni: mi nem tartottuk életben. Inkább úgy volt, hogy időről időre mi is belé kapaszkodtunk, hogy ne veszítsük el, amit kaptunk. Mert ez a nap mindig is ajándék volt. Nem magunktól voltunk képesek rá. „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá” (Jakab 1,17).

A legnagyobb ajándék nem a jelenlévők sokasága vagy a nagyszerű zene, hanem az a felismerés, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy ez a generáció – minden sebével, kérdésével, reményével együtt – képes összegyűlni, és megvallani, hogy Jézus él. Él a múltunkban, mert megbocsátott. Él a jelenünkben, mert vezet. És él a jövőnkben, mert vár ránk.

Nem tudjuk, mit tartogat a következő év, vagy a következő huszonöt. De azt tudjuk, hogy Isten hűséges. Ha hív, válaszolni szeretnénk. Ha csend van, várni akarunk. Ha vihar tombol, kapaszkodni próbálunk. Mert megtanultuk: „jobb egy nap a te udvaraidban, mint máshol ezer” (Zsolt 84,11).